Kétéltű a fürdőkádban

Akik figyelemmel követték a mexikói származású Guillermo del Toro munkásságát, elkönyvelhették, hogy az olyan, alapvetően szerzői filmek mellett, mint a Cronos, az Ördöggerinc vagy A Faun labirintusa, időről időre előkerül a rendezőtől egy-egy tipikusan hollywoodi, műfaji darab (Mimic – A júdás faj, Hellboy, Tűzgyűrű). Ez utóbbiak célja elsősorban az volt, hogy del Toro elismertséget és pénzt szerezzen a saját elképzelésének megfelelő filmek készítésére – ahogy ez ismerős lehet például Christopher Nolan munkásságából is. Legalábbis eddig ez volt a tendencia. A fordulópontot mindenképpen a legutóbbi nagyon várt del Toro-film, a Bíborhegy hozta el, amelyet már a legmegszállottabb rajongók is nehezen tudtak maradéktalanul pozitívan értékelni. Vajon merre mozdult el a rendező A víz érintésében?

A film alaptörténete szerint az 1960-as évek hidegháborús Amerikájában egy titkos katonai kísérleti laboratóriumban találkozik a néma, éjszakás takarítónő, Elisa a dél-amerikai vadonból begyűjtött, különleges képességekkel rendelkező humanoid kétéltű lénnyel. Kapcsolatuk szerelem első látásra, legalábbis Elisa részéről, aki némasága miatt meglehetősen kirekesztett életet él egy szinte üresen üzemelő mozi feletti lakásban. Könnyen eszünkbe juthat a tudósok által csak kísérleti állatként elkönyvelt lényről Alekszandr Beljajev 1928-as fantasztikus regénye, A kétéltű ember, amelyből 1961-ben szovjet filmváltozat is készült. A könyv a hetvenes években magyarul is megjelent, a filmet pedig 1981-ben mutatta be a Magyar Televízió. Ezek mellett két másik művet is emlegettek a kritikusok az Oscart megelőző felhajtásban, amelyek fő történeti szála éppúgy egy takarítónő és egy „halember” szerelmét dolgozza fel, mint A víz érintése, csak Beljajev darabjánál ismertebbek Amerikában. Az egybeesések lehetnek véletlenek, de ettől még kérdéses, hogy mennyivel és mitől más del Toro új(ra) mesélése az előzményeknél, van-e benne olyan többlet, ami az ismerős sztori újrahasznosítását indokolja.

Az a fajta történetvezetés, amit del Toro remekül végigvitt akár az Ördöggerincben, akár A Faun labirintusában, most fájdalmasan hiányzik. Annak ellenére, hogy sok-sok részlettel szeretné elhitetni a film, hogy a hatvanas évek Amerikájában járunk, pont ugyanennyi – ha nem több – részlet miatt folyamatosan az az érzésünk, hogy az egész csak egy papírmasé díszlet, és várjuk, mikor derül ki a világot behálózó összeesküvés, amitől ilyen képregényállagú lett Amerika. A remek színészek által formált szereplők sem tudnak igazi karakterekké összeállni, csupán sztereotip képek egymásra vetülései. Az orosz kém olyan orosz kémes, a néger takarítónő olyan, mint egy néger takarítónő – legalábbis, ahogy azt az átlagember elképzeli az esti híradóból szerzett ismeretei alapján. Ahol a film vicces szeretne lenni, ott kínos, ahol erőteljes érzelmeket ábrázolna, ott inkább közönséges. A történetben várnánk a fordulatokat, aztán végképp leteszünk erről, elfogadva, hogy minden pontosan úgy fog haladni, ahogy előre sejthető. Ami a sokat emlegetett del Toro-i látványvilágot illeti: a már évtizedekkel korábban Marc Caro és Jean-Pierre Jeunet, illetve Terry Gilliam által számtalanszor vászonra varázsolt szürreális enteriőrök lenyomatát kapjuk, hogy a kétéltű humanoid „különlegességét” ne is részletezzük.

Marad a kérdés: mi végre a nagy lelkesedés? Nehéz más magyarázatot találni, mint hogy A víz érintése pont annyit nyújt, amennyit képesek vagyunk könnyedén, minden gondolkodás nélkül befogadni: a szerencsétlen néma lányt, aki csak szerelemről álmodik; az embertelen katonai kutatások által kínzott ártalmatlan, meg nem értett különleges lényt; a coelhói bölcsességeket egy néger takarítónőtől; a gonosz antagonistát, aki még a feleségével is gonoszul szexel; és az igazi interracial intimitást, ami egy kétéltű humanoid révén végre létrejöhet egy elárasztott fürdőszobában.

Félő, hogy Guillermo del Toro végképp amerikanizálódott, és megnyugvással vegyes élvezettel pancsol a műfajiság langyos fürdőjében, mintsem hogy ismét megmártózzon az egyediség olykor jéghideg zuhanya alatt. Várhatjuk, hogy elkészüljön a már tíz éve beígért H. P. Lovecraft-adaptáció, Az őrület hegyei, de egyre kevésbé reménykedhetünk, hogy visszatér benne az az izgalmas, egyedi és kreatív alkotó, akinek megismertük del Torót karrierje első felében. Marad a politikailag korrekt ábrázolásmód, amiben a hősnő talán éppen mexikói betelepült, aki bár ismeri a nyelvet, mégsem tud kommunikálni, csak a hasonlóan elnyomott helyzetben lévő néger takarítónővel. Ahol a szomszéd egy magányos meleg művész, reménytelen álmokkal. A vágy tárgya pedig egy titokzatos idegen – négerek helyett néger –, dél-amerikai, aki még annyira sem kommunikációképes, mint a szerelmes hősnő. Végül is a szerelem mindent legyőz, vagy legalábbis a következmények nélküli képzelődés minden akadályt elhárít a befejezés elől, s tudhatjuk, hogy ez tényleg „valami Amerika”.

Pontszám: 4/10

A víz érintése
Színes, amerikai dráma, 123 perc, 2017
Rendező: Guillermo del Toro
Operatőr: Dan Laustsen
Szereplő(k): Elisa (Sally Hawkins), Strickland (Michael Shannon), Giles (Richard Jenkins), Kétéltű ember (Doug Jones), Zelda (Octavia Spencer)
Bemutató dátuma: 2018. február 22. (Forgalmazó: Fórum Hungary)
Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott