„A zsánerfilm demokratikus”

Átnyergelt forgatókönyvírásról rendezésre, vagy ez csak egyszeri alkalom volt?

Remélem, fogok még rendezni, mert nagyon élveztem. Forgatókönyvíróként szerencsém volt az alkotókkal, akikkel dolgoztam, különösen a rendezőimmel, így sosem voltam frusztrált, de új dolgokat akartam kipróbálni. Leginkább színészekkel akartam dolgozni. Jelenetből írhatok bármennyit, és akárhányszor újraírhatom őket, de ha a rendező mond valamit a színészének, annak súlya van, azt nem lehet visszaszívni. Ez vonzott a rendezéshez, és persze az, hogy szerettem volna képeket alkotni.

Miért ezzel a modern westernnel debütált?

Nagy vágyam volt, hogy westernt készítsek, és tudtam, hogy ezt nem adhatom oda Jacques Audiardnak vagy a többi rendezőnek, akikkel dolgozni szoktam. Hozzám közelebb állnak az ilyen klasszikus műfajok, a régi hollywoodi stúdiórendszerben meghonosodott narratívák. Ezt a zsánert annyira a magaménak éreztem, hogy úgy gondoltam, nekem kell megrendezni a filmet. A cowboyokat és az indiánokat metaforának szántam, és a western kánonjának jellegzetes képi szimbólumait is fel akartam használni. Tisztelegni szerettem volna gyermekkorom kedvenc filmjei előtt.

Mik azok?

Például a Rio Bravo, rengetegszer láttam franciára szinkronizálva. Ahogy a Jeremiah Johnsont is. Nagy filmnek tartom Az üldözőket, John Ford zseniális volt. Aztán vannak olyan mozik, amik hivatalosan nem westernek, de számomra mégis akként hatnak. Ilyen az Aki király akart lenni John Hustontól. Imádtam Sergio Leone munkáit is. Azok jóval később készültek, mint a klasszikus hollywoodi westernek, így aztán közelebb állnak a korosztályomhoz.

Miért működik egyáltalán a western műfaja? Miért népszerű, mi a titka?

Nem tudom, de talán azért szeretjük ennyire, mert rólunk mesél. Európa is amerikanizált, mi is a nyugati világhoz tartozunk. Idefele jövet Budapesten is rengeteg amerikai gyorséttermet láttam. A filmemben ábrázolt közösség csak annyiban különbözik tőlünk, hogy ők cowboynak öltöznek. Nemcsak egy család életéről mesélek, hanem egy közösségről is, ezért kezdődik a film egy hagyományőrző eseménnyel, ünnepséggel. Az igazán jó westernek – amilyen az Aki lelőtte Liberty Valance-t – mindig az adott civilizáció evolúciójának állapotáról számolnak be. Hogy hol tartott éppen az USA fejlődése, egységes országgá válása. Megvolt a maga fénykora a telepeseknek, az indiánoknak, az állattartásnak, a demokráciának és az anarchiának. Én is a nemzetünk állapotáról igyekeztem korképet készíteni.

A próféta és a Rozsda és csont című korábbi filmjeiben szintén vannak műfaji elemek.

És a Dheepanban is. Jacques-kal arra jöttünk rá, hogy a műfajfilmezés demokratikus. Megkönnyíti, hogy a néző azonosuljon a hőssel és a történettel, az alkotó pedig üzenetet közvetíthet, elgondolkodtatva a közönséget arról, ami a világban történik. De persze a műfajfilmek mondanivalója rejtett. Tartózkodok a nyíltan politizáló filmezéstől, mert az ilyen mozik ellenállást váltanak ki a nézőből, kizökkentik a történetből. A zsánerfilm ráadásul arra is lehetőséget ad, hogy hősöket teremtsünk. A Dheepanban például hősse teszünk egy migránst, A prófétában pedig egy börtöntölteléket.

Érdekes, hogy hősöket emleget, mert szerintem a filmjei épp antihős protagonistákkal vannak tele. A próféta címszereplője egy börtöngengszter, Dheepan ex-katona, a Csont és rozsda hőse bunyós.

Mi is valójában egy hős? Olyasvalaki, aki nagyon messziről jön. Padlón kell lennie, és később is rengeteg bajba kell kerülnie. Amikor Jacques-kal a Dheepanról ötleteltünk, az olyan bevándorlók jártak a fejünkben, akik például rózsát árulnak az éttermekben az asztaloknál. Azt akartuk, hogy a nézőink más szemmel nézzenek majd ezekre az emberekre. Hogy emberszámba vegyék őket, lássák be, hogy ők is ugyanolyanok, mint mi, nekik is nevük, egyéniségük, múltjuk, történetük van. Őket senki nem tiszteli, ezért igazi hős válhat belőlük, ha csinálnak valami olyasmit, amivel elnyerik a tiszteletünket. Általában rájuk sem bagózunk, de ha egy filmben szerepelnek, kénytelenek vagyunk nézni őket, és egy idő után már egyre inkább kíváncsiak vagyunk a hátterükre, szívesen követjük a sorsuk alakulását, és szurkolunk nekik.

A próféta sem csak arról szól, hogy egy kispályás nagyfőnökké avanzsál. Egy főhősnek ennél jóval nagyobb utat kell bejárnia. A történet legelején ez a főhős csak egy utcagyerek, akinek nem az lesz a diadala, hogy gengszterfőnökké válik, hanem hogy végül már gyerek, nő, család jár az oldalán, és van otthona. Hajléktalanként kezdte, és végül otthonra talált. Szerintem ettől lesz egy jó műfaji film több, érdekesebb, mint egy tipikus műfajdarab. A zsánereket ismerni kell, de csak azért, hogy felforgassuk vagy továbbgondoljuk őket.

Igen, a férfi hősei egészen antiszociálisak a filmjei elején, a végén pedig már valamiféle családot alapítanak.

Családot találnak maguknak, de ez mindig pótcsalád, sosem hagyományos értelemben vett família. Nem klisés családi melodrámákat készítek. A próféta főhőse például eleinte apafigurát talál magának, aztán a sok lehetséges pótcsaládból ki kell tudni választania a megfelelőt, ami számára nem a gengszterfőnök mentor, hanem egy nő és a gyereke. A Dheepan is egy pótcsalád összekovácsolódásáról szól. A főhős egy katona, egy gyilkológép, ennek alapján a film egy Charles Bronson-féle akciómozi is lehetne. A Dheepan lényege viszont az, hogy a főhős elveszítette a családját, és a történet végére újra képessé válik kötődni és szeretni. Nem az ellenfél megölése hozza el a katarzist, hanem hogy családra talál.

Sok egyébként a közös vonás a Cowboyokban és a Dheepanban. Előbbiben az apa sorscsapást lát a lánya távozásában, a fia viszont nem, és számára már lehetségessé válik a béke, neki már van jövője. Az ilyen különbségekhez persze idő és progresszió kell, ezért is szól a Cowboyok két generációról. Az apa egy cowboy, és a fiát is annak neveli, de amikor az ifjú felnő, ő már inkább indiánosat játszik a fiával.

A Cowboyok szerintem abban különbözik a forgatókönyvíróként jegyzett filmjeitől, hogy meglepő módon menet közben lecseréli a főhőst az apáról a fiúra.

Kockázatos húzás. Nagyon kevés filmben változik a főhős személye. Ha nem lett volna rengeteg tapasztalatom forgatókönyvíróként, nem mertem volna megcsinálni, mert ez alaposan összezavarja a nézőt. De úgy gondoltam, ma már a közönség annyi sorozatot néz, hogy egyre inkább hozzászoknak a bonyolult, kihívást jelentő, nehezebben befogadható történetekhez. A sorozatoknak köszönhetően hozzáedződtünk az olyan radikális csavarokhoz is, mint egy-egy rokonszenves karakter kiiktatása. A filmek egyre jobban hasonlítanak a való életre, és én is ebbe az irányba tapogatóztam.

Egyetértek, és szerintem közös vonás a történeteiben, hogy nagyon hosszú időintervallumot fednek le, sok évet mutatnak be a főhősök életéből, ami alatt a karakterek drámai változásokon mennek át.

Igen, ilyen volt a Rozsda és csont is. Szeretem, ha kiszámíthatatlan egy film, ha sokáig nem tudni, mire megy ki a játék. Bosszantanak a hollywoodi történetek, mert olyan gépiesek. Amikor a film egyharmadánál befut az antagonista, lehet sejteni, hogy idővel összebarátkozik a főhőssel, és a történet kétharmadánál meghal. Imádom viszont, ha egy film meglepi a nézőt, ellene megy a várakozásoknak. Toni Morrison, az amerikai írónő egyszer olyasmit mondott, hogy „csak egyféle történet van: amiben a dolgok nem azok, aminek látszanak”. Ilyen a Dheepan is: a tamil dzsungelben nyit, aztán szocio-dokumentumfilm lesz belőle, majd love story, végül akciófilm. Nem csak történetet kell mesélnie egy filmnek, hanem folyamatosan változnia, fejlődnie is. Az ilyen bonyolult szövésű történetek merészek, de nagyon tudnak működni.

Szerintem is, és sajnos nemcsak az amerikai filmek vannak úgy megírva, mint egy házi feladat forgatókönyvírás-kurzusra, hanem az európai művészmozik is.

Igen, és egy írónak arra is figyelnie kell, hogy milyen képeket alkothat meg a forgatókönyv által. Nekem több kép is a fejemben volt már a Cowboyok írása előtt. Nyitójelenetnek mindig is egy nagy cowboyfesztivált terveztem, ahol az emberek zenét hallgatnak és táncolnak. Sokáig nincs is dialógus, aztán az első mondat ez: „Merre van Kelly?” (Ő az eltűnt lány, akinek a kereséséről a film szól – Cs. Á.) Később ugyanezt a hagyományőrző közösséget mutatom meg egy hasonló összejövetelen, ott viszont már van köztük egy nő, aki csadort visel. Mindez a világunk miniatűr modellje. Az ilyen képek az igazi fordulópontok, nem a cselekmény harmadánál vagy kétharmadánál menetrend szerint érkező csavarok.

Szerintem olyanok a történetei, mint a klasszikus regények, mivel nagyívűek, epikusak, sok karakterről szólnak. Viszont előnyükre válik, hogy a filmnek készültek, mert ebben a médiumban ábrázolhatóak a leghatásosabban az egy-egy karaktert érő drámai változások.

A mellékkaraktereket alábecsülik. Ők valahogy mindig kiszorulnak a forgatókönyvből, és nemcsak az írás, de a vágás során is faragnak a cselekményszálukból. Pedig nem pusztán létezniük kell, de az ő karakterüket és történetszálukat is fejleszteni kell a szkriptben. Ők teszik hihetővé a történetet és helyezik kontextusba a főhős drámáját. A valóságban is rengeteg bonyolult emberrel vagyunk körülvéve és sokféleképpen fonódik össze velük a sorsunk, így aztán be kell népesíteni kiegészítő karakterekkel a film univerzumát is. Számomra az is fontos, hogy sok helyszínen játszódjon a film, nekem a díszletek is olyanok, mint egy-egy karakter. Markánsnak kell lenniük.

Audiard épp egy amerikai westernen dolgozik John C. Reillyvel.

Azt épp együtt írjuk, de már van egy új saját filmötletem is. Talán egy lakatlan szigeten fog játszódni, mert most inkább kevesebb színésszel szeretnék dolgozni.