Akiknek senki nem fogja a kezét

A nagyvárosban csellengő gyerek nem csupán, sőt nem elsősorban azért izgalmas és kimeríthetetlen témája a filmművészetnek, mert bemutatja a gyerekek lelkivilágát, hanem mert azt a társadalmat világítja át, amelyben eltévednek − és amely hagyja, hogy eltévedve maradjanak. Edward Berger kiváló filmje is − egy gazdag filmtörténeti hagyományhoz kapcsolódva − legalább annyira szól a társadalomról, mint gyerekkorú szereplőiről.



Edward Berger drámájában eleinte persze szó sincs csellengésről vagy kallódásról – nem is lehetne, hiszen a címszereplő kisfiú olyan németes szabatossággal végzi a ház körüli teendőket, hogy ideje sem lenne kiesni napi rutinjából. Meglehetősen bohém életmódot élő huszonéves anyja keveset van otthon, így a házimunka oroszlánrésze Jackre marad, és ő gondoskodik a kisöccséről, Manuelről is. Sosem játszik és sosem pihen, minden mozdulatát ideges kapkodással végzi, hogy a víz felszínén tartsa háromfős kis családjukat. Tízéves létére enyhén szólva is túl van terhelve, bár a helytelen életmód ellenére egyébként jól megvannak, megszokták, hogy így élnek. Egy fárasztó nap után azonban egy másodpercre Jack figyelme is lankad, ami csúnya balesetbe torkollik. A baj ugyan közel sem olyan súlyos, a fiatal és tanácstalan anya hirtelen ötlettől vezérelve mégis úgy dönt, hogy nagyobbik fiát egy viszonylag nívós gyerekotthonba adja, a kisebbet pedig majd néha lepasszolja a barátnőjének. A problémát ő ezzel elintézettnek tekinti, és mivel úgyis nyár van, fogja magát, és lelép. Jack azonban nem sokáig bírja az intézetben, hamarosan ő is kereket old. Megkeresi az öccsét, hogy vele együtt hazamenjen, és folytassa korábbi, olajozottan működő életét. Csakhogy a lakást zárva találják, az anyjukról pedig senki nem tud semmit.



A Jack játékideje többnyire azzal telik el, hogy végigköveti a két kisgyereket, amint Berlin utcáit és tereit járják, próbálnak élelemhez és néha egy kis szórakozáshoz is jutni, majd minden este felcaplatnak a lakásukhoz, hogy megbizonyosodjanak róla: anyjuk továbbra sem várja őket otthon. Egy ilyen szituációt nagyon durva irányokba is el lehetne vinni. Edward Berger és forgatókönyvíró-társa, Nele Mueller-Stöfen azonban nem szándékozik direkt módon sokkolni a nézőt. Jóllehet a két kissrác kóborlása feszült és meglehetősen szomorú is, az igazi feszültséget inkább a várakozás okozza, és persze a kérdés: mi történik, ha egyik este vacsorával várja őket az anyjuk? Vajon új életet kezdenek? Vajon az anyja gondol egyet, és másnap reggelre felnő? Jack pedig végre valódi tízéves gyerekként kezd élni?



Edward Berger több fontos filmművészeti hagyományból is merít. Rendezésén egyrészt vitathatatlanul érződik az olasz neorealizmus hatása (Vittorio De Sicát példaképeként is említi). A nagyvárosban csellengő, egyik napról a másikra élő gyerekek már az 1940-es években foglalkoztatták a társadalmi problémákra reflektáló rendezőket, többek között De Sicát a Fiúk a rács mögöttben és Buñuelt az Elhagyatottakban. Ez a téma 40-50 évvel később az iráni új hullámban bukkant fel ismét rendkívül hangsúlyosan (a korszak két emblematikus filmje Abbas Kiarostami Hol a barátom háza? és Jafar Panahi Fehér léggömb című munkája). Mindkét irányzat témába vágó filmjeire jellemző, hogy a korábbi szokásoktól eltérően a teljes játékidő alatt kisgyerekek voltak a fő- és mellékszereplőik is, a filmek története pedig nem elsősorban a felnőtt társadalom egy szimbolikus átiratát tárta elénk, hanem egész egyszerűen megmutatta, hogy az adott társadalom paraméterei között milyen körülmények jutnak a kiskorúaknak. Az olasz neorealizmus és az iráni új hullám alkotásaiban a társadalom még valamiképpen gondját viselte a kallódó gyerekeknek – vagyis mindkét irányzat viszonylag optimista képet vázolt (legalábbis vizionált). A kortárs nyugat-európai filmművészet viszont nem sokáig késlekedett a válasszal, és hamarosan megjelentek a színen a belga Dardenne-fivérek. Az olyan filmek, mint a Rosetta, A fiú, A gyermek vagy a Srác a biciklivel már úgy ábrázolták a gyerekeket, mint a társadalomtól teljesen független – kissé durvábban fogalmazva: senkit nem érdeklő − szereplőket. Dísztelen, szinte dokumentarista filmnyelvet használtak, eszköztelen, szürke színészekkel dolgoztak, és szinte minden filmjüket úgy zárták le, hogy az alapkonfliktus megoldatlan maradt.



Erre a szikár, tulajdonképpen elég kegyetlen stílusra több rendező is ráharapott, és nem sok kellett hozzá, hogy megjelenjenek az olyan, gyerekekről szóló darabok, mint a Tomboy (r.: Céline Sciamma), a Michael (r.: Markus Schleinzer) vagy a Play (r.: Ruben Östlund). Ez a csoport pedig most egy újabb erős taggal bővült. „Elődeihez” hasonlóan a Jack sem kommentál, csak megmutat. Nem játszik a néző együttérzésére, és ami még fontosabb: semmiféle megoldást nem kínál. Épp az a legnagyobb érdeme, hogy a problémát nagyon aprólékosan, hétköznapi szituációkon keresztül, ugyanakkor teljesen ítéletmentesen jeleníti meg. Teljes egészében a nézőre hárul a feladat, hogy – ha megoldást nem is – következtetést fogalmazzon meg. És eldöntse, hogy elfordítja-e a fejét, ha ilyen problémákkal találkozik.

Pont: 9/10

Jack
Színes, feliratos német filmdráma 103 perc, 2014
Rendező: Edward Berger
Forgatókönyvíró: Edward Berger, Nele Mueller-Stöfen
Operatőr: Jens Harant
Zene: Christoph M. Kaiser, Julian Maas
Szereplők: Ivo Pietzcker (Jack), Georg Arms (Manuel), Jacob Matschenz (Philipp), Vincent Redetzki (Jonas), Luise Heyer (Sanna), Odine Johne (Kati), Nele Mueller-Stöfen (Becki)
Bemutató: 2015. április 30.
(Forgalmazó: Cirko Film)