Akik a hóban halnak meg

Két évvel ezelőtt kiszivárgott az interneten a nyolcadik Tarantino-opusz első szkriptváltozata: az egykori videotékás fenegyerek akkor rettentő haraggal ígérte, sosem készíti el rendhagyó westernjét. Szerencsére meggondolta magát, és noha átírta a forgatókönyvet, a lényeg nem változott, „nyolcpróbás” gazemberekről szóló nyolcadik mozija hű maradt a kézirat szellemiségéhez.



Dőreség lenne színpadiassága miatt kárhoztatni a filmet, mely abszolút rákényszeríti a nézőt, hogy a szerzőre jellemző beszédközpontúságra figyeljen, így aligha vét bármit Tarantino a rajongók ellen, sőt nagyon hangsúlyosan azt adja nekik, amire számítanak. Mivel az aktuális mű afféle átverős film, a dumacentrikus hozzáállás nem hatásvadász póz, hanem igencsak indokolt: az Aljas nyolcas vérfagyasztóan lassú, ámde egy percre sem unalmas rejtvényfejtés, melyben semmi sem biztos, a szerepek cserélődnek, és a látszat majdnem mindig csal. A rossz döntések ólomsúlyúak, egy zavart keltő fegyverdörrenés újabb, még halálosabb következményekkel járó balhéhoz vezet. Lényegében erről szól a film: minden a szavakon, illetőleg a karakterek cselekedetein áll vagy bukik, ezért a színészi alakítások és a szövegkönyv mindennél többet nyomnak a latban. Tarantino ezúttal csínján bánik a stilizációval, lassítások elvétve, ámde hangsúlyosan akadnak, egy cselekményt átértelmező flashback pedig hatásosan érzékelteti a megtévesztés erejét. Snittet ellensnitt követ, reakcióra jön a következő reakció, miközben továbbra sem húzódik alattunk biztos talaj: a merev, színházra emlékeztető vágástechnika a bizonytalanság, majd az abból fakadó nyugtalanító feszültség jelölője.



Nagyobbnál nagyobb rohadékok húzzák meg magukat a sztorinak helyet adó szatócsboltban – tekintve, hogy Tarantino óriási spagettiwestern-rajongó, ezen nincs mit csodálkozni, rosszat és csúfat találni odabenn, színtiszta jót nem. A haramiák bármikor felültethetik társaikat, innen az Aljas nyolcast átható hazugságdominancia. Érdekes, hogy a rendező nemcsak mikroszinten, vagyis a western-kamaradráma határain belül vizsgálja az átverés természetrajzát, hanem afféle történelmi issue based movie-t készítve makrorajzot is skiccel. Nyilván ez sem újkeletű már, hiszen a Becstelen Brigantyk náciirtása és a Django elszabadul rasszizmusundora után kapjuk az újabb historikus bírálatot. Ha valaki, akkor éppen a bevallottan bárhonnan lopó Tarantino tudja bizonyítani, nem az számít, mennyire eredeti a mese, csak az érdekes, mennyire jól zsonglőrködünk a már meglévő elemekkel. Az Aljas nyolcas pedig meglepő éleslátásról tesz bizonyságot, amikor az igazság-igazságtalanság ellentéte kerül szóba („Ha nem szenvtelenül hóhérkodsz, lehet, épp igazságtalanul ölsz.”), vagy amikor az Észak-Dél konfliktus során odaveszőkre terelődik a szó. Érezzük, csupán önérdekből elkövetett gyilkosságok elkövetői a polgárháború résztvevői, nem magasztos hadjáratok hősei, párhuzamként pedig a boltban zajló átverések is önző, kapzsi, mocskos érdekcselekedetek. Mintha újfent a Kutyaszorítóbant látnánk, ezúttal a polgárháború utáni kulisszák közt: a Miss Marple/Hercule Poirot-típusú mystery-szál, a whodunit?-tematika is csak a bélsárról rántja le a leplet. Hiába alkotunk alternatív történelmet, ahol Hitler fejét géppuskatűz szakítja szerteszét, kreálunk színes bőrű, a feketék jogait képviselő rabszolga-szuperhőst, hiába rójuk meg az északi szemétládákat vagy a déli niggergyűlölő konföderációsokat, a lényeg nem változik a 2009-ben indult kvázi-trilógiában: a nagy mocsokból csupán még mocskosabb húzásokkal lehet kitörni.



Az Aljas nyolcas sötét humora is szemlélteti ezt: vérgejzír teríti be a fejeket, koponyákat visz le a pisztolylövés, és a főgonoszt élveteg nevetéssel, piszkos kézzel markolt kötéllel, spártaian kell felakasztani, hogy helyreálljon valamiféle primitív igazságérzet. Természetesen ez csak ideig-óráig érvényes: a szereplők mind aprócska pontok, szánalmas kisemberek, akik a jó (azaz az általuk jónak értelmezett erő) diadalának csak rövid ideig örülhetnek, hosszú távon elfüstöl a tervük. Olyan okiratokat lebegtetnek, amelyek nem igazak, olyan célokért rúgnak labdába, amelyek illékonyak – és végül hóban, szennyben fetrengve térnek nyugovóra. Ezt tudatosítják Ennio Morricone dallamai (A dolog című Carpenter-remekből, mely testhorror szintén zárt közegben regél a bizonytalanságról) és Robert Richardson képei. A hó a halál birodalma, az ihletforrásnak titulált A virginiai férfi, a The High Chaparral vagy a Bonanza cowboy-univerzumai éjsötétre festett pokol-hommage-ok. Az Aljas nyolcas is az: kápráztasson bár el egy-egy 70 mm-ben rögzített nagytotál, vagy táruljon elénk egy újabb értelmetlen csörte a faviskóban, a kiábrándító végeredmény odakinn, odabenn is ugyanaz.



Pont: 9/10

Aljas nyolcas (The Hateful Eight)
Színes, szinkronizált amerikai western, 2015, 167 perc
Írta és rendezte: Quentin Tarantino
Operatőr: Robert Richardson
Szereplők: Samuel L. Jackson (Marquis Warren őrnagy), Kurt Russell (John Ruth), Jennifer Jason Leigh (Daisy Domergue), Walton Goggins (Chris Mannix seriff), Demián Bichir (Bob)

Bemutató dátuma: 2016. január 7. (Forgalmazó: Fórum Hungary)