Görög eljegesedés

A kortárs görög film fényévekre távolodott a Zorba-féle mediterrán életörömtől. A mai középgeneráció saját hangot kereső, újító rendezői − mint Athina Cangari vagy Jorgosz Lanthimosz − az utóbbi néhány évben nyomasztó hangulatú, bizarr munkákkal (Attenberg; Kynodontas) keltettek feltűnést az európai szerzői filmes porondon. E mélyen kiábrándult, sötéten ironikus filmek a társadalom legmélyebb struktúráiban − a párkapcsolatokban, a családban, a kisközösségekben − regisztrálnak válságtüneteket: kommunikációs és lelki zavarokat,  devianciát, magányt. Bár a valóságot célozzák, megközelítésmódjuk nem tisztán realista: a hétköznapian ismerős mellett vagy helyett a különös, a szélsőséges, a valószínűtlen, az abszurd kerül bennük előtérbe.

Ennek a görög „furcsa hullámnak” a kibontakozása jól nyomon követhető Jorgosz Lanthimosz pályáján.  Első egész estés munkája, a Kinetta (2005) leginkább kísérleti filmként értékelhető: a történetet, párbeszédet, szereplői motivációkat szinte teljesen nélkülöző alkotásban egy szállodai szobalány, egy fényképész és egy nyomozó megtörtént gyilkosságokat rekonstruál (játszik el és filmez le). A néző türelmét alaposan próbára tevő drámát egyéb szervező elv híján csak a szomorúan hűvös atmoszféra fogja egybe. A következő filmben, a 2009-es Kynodontasban egy radikálisan elnyomó apa a világtól elzárva, fogságban neveli tizenéves gyermekeit, és egy idillinek hazudott, rémálomszerű alternatív valóságot épít fel köréjük. Ez a film bár hagyományosabb dramaturgiájú, a realitástól elrugaszkodó alapötlete és hangütése viszont kifejezetten újszerű. Az alkotás leginkább Michael Hanekének a polgári család válságát élve boncoló, sokkoló filmjeivel (A hetedik kontinens; Benny videója) rokonítható, de egyéni ízt kap attól, hogy a meghökkentő abszurditás felé mozdul el, és realista-dokumentarista dráma helyett elvont, szatirikus gondolatkísérletként működik.

A Kynodontashoz képest az Alpok kiindulópontja valószerűbb, ezért izgalmasabb is: ezúttal a hihető és a hihetetlen termékeny határmezsgyéjén járunk. Egy mentőápoló, egy kórházi nővér, egy sportgimnasztika-edző és növendéke különös vállalkozásba fognak: gyászolóknak segítenek azzal, hogy elhunyt hozzátartozójukat „helyettesítik”, azaz hetente néhány órát vagy napot töltenek el az idegen családban, bizonyos munkadíj fejében. A helyettesítőnek át kell vennie az elhunyt szavajárását, szokásait, ami nem könnyű, de nem is lehetetlen feladat, mert a megrendelők meglehetősen igénytelenek, nem várnak el hiteles átlényegülést, csak jelzésszerű gesztusokat, mondatokat. Az enyhén szólva morbid alaphelyzetből különös „munkamegbeszélések” és bizarr „helyettesítések” lazán összefüggő sorozata bomlik ki. A film a társadalmi mikrokapcsolatok keserű diagnózisa, legyen szó akár munkatársi, akár családi viszonyról. A négy vállalkozó között merev, hatalom- és erőszakalapú hierarchia áll fenn, de a fura szolgáltatást megrendelő családokban sincs sok köszönet: zavartalan működésükkel bizonyítják, hogy a „pótolhatatlan veszteség” is pótolható, csak legyen, aki gépiesen felmondja a megszokott szöveget.

A film − amely tavaly Velencében megkapta a Legjobb forgatókönyv díját − sok elhallgatással, késleltetéssel, kihagyással építkezik, ezért még az alapinformációk megértése is (ki kicsoda, mit és miért tesz) bizonyos erőfeszítést igényel a nézőtől. Lanthimosz ráadásul szándékosan fokozza a zavart azzal, hogy − továbbfejlesztve a Kinetta önreflexív, filmezős jeleneteit  − egymásba csúsztat két szintet: azt, amelyben a szereplő önmaga, és azt, amelyben egy elhunyt hozzátartozó szerepét játssza. Főként az Ariane Labed által magabiztosan megformált ápolónő-figura és „apja” viszonyában szembetűnő ez a bravúros elbizonytalanítás, az idős férfiról nehéz eldönteni, hogy valóban apja-e a lánynak, vagy inkább megrendelője, és a lány csak szerepet játszik neki.

Krisztosz Vudurisz operatőr gyakran él szokatlan képkivágatokkal, rendhagyó fókuszálással, és ez a kreativitás a film javára válik. A rendező részéről azonban hiba a cselekmény bizonytalan „fókuszálása”, még akkor is, ha szándékos. Az epizodikusan, kissé iránytalanul vezetett szüzséből lassú kacskaringókkal bomlik ki a fiatal ápolónő személyes drámája, küzdelme a magány ellen, pedig ez (volna) a film legérdekesebb cselekményszála. Ide fut ki a zárlat is, amelyben a lány − nem tudjuk a nevét, ahogy senkiét a filmben − szeretetért küzdve betör egy család házába. A végkifejlet érzelmi erejét gyengíti, hogy − a teljes filmhez hasonlóan − a hihető és a hihetetlen határán lebeg, így aztán hiába tűnik drámainak ez a zárójelenet, nehezen élhető át, mert nem tudjuk, mennyire vehetjük komolyan.

Lanthimosz mindenesetre a Kynodontas sterilen sokkoló, konceptuális kísérlete után most megpróbálja érzelmileg is megragadni a nézőt anélkül, hogy feladná vonzódását az irreálishoz és az abszurdhoz. Nem jár teljes sikerrel, így aztán az Alpok nem jó, csak majdnem jó film: az év egyik legizgalmasabban elhibázott munkája.

Alpok (Άλπεις, Alps)
rendezte: Jorgosz Lanthimosz (Giorgos Lanthimos)
színes, feliratos görög filmdráma, 93 perc, 2011 (Vertigo Média Kft.)