Călin Peter Netzer harmadik nagyjátékfilmje pazar fesztiválszereplést tudhat maga mögött, mi több, a jövő évi Oscar-díjért folyó versenybe is bekapcsolódott. De ami még talán ennél is fontosabb: bizonyítja, hogy a román új hullám néven ismert filmművészeti mozgalomra még mindig oda kell figyelni.
Joggal vetődhet fel a kérdés, miért is övezi az Anyai szívet (a magyar címfordítás sajnos szokás szerint balkezes: az eredeti keresztségben a gyermek fekvő póza, helyzete szerepel) mélyről fakadó tisztelet a szakma berkeiben. Voltaképpen ugyanis sem tematikájában, sem formai választásaiban nem sejlenek fel az eredetiség körvonalai. Csakhogy Călin Peter Netzer harmadik alkotása nem is azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy szűz territóriumra téved: nem fogalmaz meg eddig kimondatlan igazságokat a román társadalom és jogszolgáltatás betegségeivel kapcsolatosan, de még a filmes naturalizmus jegyében előszeretettel alkalmazott, olykor egyenesen tolakodó kézikamera-használatról sem mond le. A lényeg, a hatáskeltés magja – mint oly sokszor – most is az egyszerű koncepció kivitelezése.
Az Anyai szív első fele leginkább egy feje tetejére állított bűnügyi történetre hasonlít. A főszereplő az idősödő Cornelia (Luminiţa Gheorghiu), aki, miután értesül róla, hogy fia, Barbu figyelmetlenségből halálra gázolt egy bicikliző gyermeket, elhatározza: minden legális és meg nem engedett eszközt latba vet, hogy megóvja őt a börtönbüntetéstől. A film korai szekvenciái éles vonásokkal rajzolják meg ezt a női antihőst. Megtudjuk róla, hogy felső-középosztálybeli környezetétől elidegenedve, magányosan vegetál (barátaival, bejárónőjével, férjével szemben is vak közönnyel viseltetik), s az egyetlen szál, ami a külvilághoz kapcsolja, fiához való kényszeres kötődése, abnormálisan túláradó szeretete. A baleset után erkölcsi integritása is meginog, hiszen korrumpálódik, jegyzőkönyvi vallomást hamisíttat, szemtanút veszteget meg. És ha mindez még nem volna elég, gyermekével való kapcsolatára már-már az incesztus árnya vetül abban az emlékezetes jelenetben, amelyben gumikesztyűt öltve masszírozni kezdi Barbu sebes hátát.
Ezzel együtt alakul át Cornelia karaktere is: míg a film első részében – a keserűség és a szeretet kevercséből merítve – aktivizálta magát, addig most befelé fordul, önvizsgálatot tart, és Barbu − általa egyébként mélyen megvetett − élettársával bonyolódik meghitt, őszinte beszélgetésbe. Nem jellemfejlődést láthatunk, hanem egy tragikus hős szükségszerű színeváltozását. Ezt a folyamatot Netzerék óvatos ütemben, de szinte a végletekig fokozzák. Az utolsó jelenet zsenialitása, hogy immáron teljesen eltűnnek a szociális és vagyoni különbségek: két világ olvad össze néhány rövid pillanatra a kölcsönös veszteség és fájdalom miatt, amikor Cornelia kíméletességért könyörög az elhunyt fiú gyászba belerokkant, szűkölködő szüleinél.