Káoszszimfónia

Az anyám! megalkuvásmentesen fűzi össze a direktor két legmarkánsabb témáját, pontosabban látószögét. Realisztikus, hétköznapi miliőben zajló sztori (Rekviem egy álomért, A pankrátor) olvad egybe víziószerű, hallucinogén látomásokkal (Pi, A forrás, Noé).A két síkot bravúrosan összegereblyéző Fekete hattyú is ujjgyakorlatnak tűnik ahhoz a leírhatatlanul destruktív apokalipszishez képest, amit az új traumadarab rezzenéstelenül uszít ránk.

Egyszerre üzemel a film személyes-szubjektív, valamint univerzális-allegorikus síkon. A játékidő első fele az előbbi dimenzió kibontásával kecsegtet: az Aronofskytól jól ismert tudatfilm-narratíva, illetve woman in peril dramaturgia látszik szárba szökkenni. Ezt csak erősíti, hogy a rendező közelikkel ad hírt a Jennifer Lawrence által életre keltett főszereplőnő állapotáról. Érezzük, valami nem stimmel sem vele, sem a környezetével – Aronofsky csaknem vérfagyasztó minimalizmussal, apró zörejekkel, hétköznapinak tűnő kopogásokkal, dübörgésekkel jelzi a rendezett falak mögött lassan felszínre törő káoszt. Semmi extrém nem történik, mégis őrült és perverz machinációkra számítunk. Több ez a domestic drama vagy a kammerspiel műfajának újramelegítésnél: az emberben lappangó, szavakba önthetetlen félelmek csúf emésztőgödrében fuldoklunk, és ez ellen épp a békés házastársi lak nyújtja a legcsekélyebb menedéket.

Már a Pi zaklatott matematikus Max Cohenje, netán a Fekete hattyú bizonytalan identitású balerinája, Nina Sayers is négy fal között élő jedermanként veszett oda a pszichózis örvényében, de e korábbi darabokkal ellentétben az anyám! szinte minden orientációs pontot megtagad a nézőtől. Aronofsky egy ismeretlentől didergő, mind kétségbeesettebb nő perspektíváját kényszeríti ránk, szinte egymásba csúszik a szemlélő és a szemlélt karakter – a közönség is csak annyit tud, mint a megfigyelt szereplő. Pontosabban: semmit nem tudunk, a főszereplővel együtt botladozunk a vaksötétben, és a talajközeli miliő ellenére úgy érezzük, rövidesen az arcunkba robban egy definiálhatatlan, természetfeletti horror. Az ismeretlen őrület lassú felvezetésében színjelesre vizsgázik a direktor. A családi dráma – a Javier Bardem által játszott férfi és a hősnő párkapcsolati tragédiája – sokkoló szürrealizmussal vegyül. A lyukas, vérző padló, a fehér és sárga festékcsíkok, a renovált falak mögötti vérvörös látomások egy bébiszerű absztrakt formáról egy valóságtól elrugaszkodott univerzumba emelik a filmet. Ám ugyanúgy, ahogy a hétköznapi pszichohorrorszálra, a szupernaturális elemek megjelenésére sem érkezik magyarázat. Ellipszisekre, magyarázatok hiányára épít a film, és bár Aronofsky bátran hajt fejet modernista európai klasszikusok (például Pasolini Teorámája) vagy Polanski pszichológiai horrorjai (Iszonyat, Rosemary gyermeke, A bérlő) előtt, ezektől radikálisan eltér a végeredmény.

Ahogy fokozódik a férj és a feleség ellentéte, ahogy mind több vendég zúdul az andalító zöldben, sárgában, fehérben úszó házba, lépésről lépésre amortizálódik a bájos lak. Az otthonba érkező tömeggel együtt lódul előre a film, noha cselekményről jobb nem beszélni: hangsúlyosan a benyomások, impressziók számítanak. Aronofsky idővel motivációkon, célorientáción nyugvó elbeszélés helyett üvöltésekkel, sikolyokkal, robbanás és téboly hangjaival tereli a néző figyelmét. Sikerül meghaladni az „őrült nő” kliséit is: a zárlat közeledtével a film fő témái közé emelkedik a házastársi undor, a patologikussá duzzadt celebimádat, az alkotói válság, a rigorózus, visszahúzódó életvitel és a szexuális felszabadulást is ünneplő liberálisabb attitűd oppozíciója, valamint a messiásvárás – utóbbi folytatása a rendező vallásitéma-kézjegyének, amit a Noéban járatott csúcsra. Így lesz fontos az anyám! vallási-metaforikus vonulata: a névtelen pár otthona maga a Paradicsom, az Anya és a Férj Földanyaként és Istenként jelennek meg, a hívatlan vendégek Ádámként és Évaként tűnnek fel, a váratlan látogatók fiaiban Káin és Ábel manifesztálódik, hogy aztán elszabaduljon a Pokol, az Anya és a Férj a Lars von Trier-féle Antikrisztus vagy a Zulawski-jegyezteBirtoklás stíljében iramodjanak egymás torkának. Az anyám! a világba mélyen beleivódott Gonoszról, a rendre újjászülető Rosszról filozofál, de még társadalmi tabló skiccelésére is jut idő: az önmagukból állatiasan kivetkező, különböző státuszú vendégek a Bunuel rendezte Öldöklő angyalból ismerősek.

Míg a nyitány „csak” kis zűröket ábrázolt vagy éppen hallatott a nagyszerűen összetett hangjáték révén, addig a befejező felvonás sugárban ontja az őrületet. Itt éri el a tetőpontját az a káosz, amire a kezdő pillanatok pusztán reflektáltak. Arthouse exploitationnel kokettáló lázálommá válik a film. Terhes nő vonaglik, ömlik a vér, dobhártyaszaggató ordítás kíséri egy csecsemő világra jövetelét, a zajok és a zörejek robbanásokkal érnek fel. Aronofskynak eszében sincs egyetlen érvényes magyarázattal szolgálni a hősnő gyalázatos vesszőfutására – a borzalmak egyetlen rendeltetése talán a magyarázatban hívők morzsává szaggatása. Szervezőelv nélkül sorjáznak a képek, a pszichózis kakofóniája elviselhetetlen: ekkor derül ki, hogy a cél leginkább a közönség audiovizuális letámadása.

Aronofsky egyikkorábbi látomásához sem hasonlítható, megosztó film született: az anyám! öntetszelgő polgárpukkasztásnak éppúgy titulálható, mint csiszolatlan drágakőnek vagy éppen érdekes gondolatokat felvető, rétegzett csúcsteljesítménynek.

Pontszám: 9/10

anyám! (mother!)
Színes, feliratos amerikai pszichológiai horror, 2017, 121 perc
Írta és rendezte: Darren Aronofsky
Operatőr: Matthew Libatique
Szereplők: Jennifer Lawrence, Javier Bardem, Ed Harris, Michelle Pfeiffer, Domhnall Gleeson
Bemutató dátuma: 2017. október 19. (Forgalmazza: UIP-Duna Film)