Halló, ki beszél?

Pálfi új filmje három nagy egységben próbálja meg közvetíteni mindazokat a gondolatokat és elképzeléseket, amelyeket az azonos című Lem-regényből kiindulva, de azt bőven túllépve szeretne a közönség elé tárni. A három egységből természetesen az egyik a Lem-regény megragadható része: azok a vizuálisan felmutatható szilánkok, amelyek könnyedén adaptálhatók filmre annak ellenére, hogy a regény elsősorban filozófiai fejtegetések asszociatívnak ható füzére. A második nagy egység az összeesküvés-elméletet sejtető, amerikai függetlenfilmes hangulatot árasztó történeti szál. A főszereplő, Péter (Polgár Csaba) egy nyolcvanas évekbeli katonai kísérlet részletei után nyomoz, amelyben – ez már átvezet a következő egységre – az apja is érintett, akit évtizedek óta nem látott. A harmadik egység pedig a főszereplő apakeresése a „nagy Amerikában”.

A történet lényegi kiindulópontja Péter amerikai utazása. A készülődés és érkezés részleteiből kiderül, hogy az út célja nem más, mint az apa megtalálása, aki még a nyolcvanas években hagyta el Pétert és családját. A nyom, amin a főszereplő elindul, egy amerikai oknyomozó műsorban látott videorészlet, amin öccsével felismerni vélik apjukat. A történet előrehaladtával kibontakoznak annak a szerepnek a részletei, amelyet a disszidált családfő vélhetően betöltött egy titkos amerikai katonai kísérletben, amiről látszólag senki nem akar beszélni. A két szál szépen fonódik egymásba, azonban hamar észrevehetjük, hogy míg a nyomozást a középpontba állító vonal le tud kötni, érdekeset mutatni, addig az apakereső elhagyott fiúk története egyáltalán nem hoz semmilyen szempontból áttörést – sőt. Érezhetjük azt, hogy a film reflektál olyan alkotásokra, mint A nagy generáció vagy a Megáll az idő, azonban nincs megfelelően kifejtve és előkészítve ez a kapcsolódási lehetőség, inkább csak feleslegesen áll magában a történetnek ez a vonulata.

Az Amerikában zajló nyomozást és az itthoni eseményeket, valamint a két helyszín közötti kommunikációt bemutató jeleneteket időnként megszakítja egy-egy olyan egység, amelyben igazán megmutatkozik, hogy a film alkotói gárdája mire is képes. Legyen szó egy vizuális meglepetésről vagy olyan jelenetekről, amelyeken már nem érezhető az a fajta didaktikusság és műviség, ami sajnos sok magyar mozi rákfenéje. Ezekről a jelenetekről csak annyit érdemes előzetesen tudni, hogy meglepőek, a látványt tekintve frissek, kreatívak, kivitelezésüket bármelyik nemzetközi produkció megirigyelhetné. Ezek mellett a „magyar családtörténet” fájóan sután mutat, míg a valójában sci-finek mondható Lem-betétek nem igazán tudnak szervesen beépülni a filmszövetbe.

Az Úr hangja végére az az érzésünk, hogy több filmet láttunk egyszerre, de igazán egyet sem. Mintha a történet szálait – mivel nem sikerült belőlük egy koherens képet összeállítani – a zárásra egyszerűen „összecsomózta” volna a rendező, hogy biztosan egyben maradjanak. Hiába a jól kigondolt befejezés, nincs katarzis, de még csak aha-élmény sem. Beletörődő summázás van.

Az Úr hangjá ban pontosan a meghökkentő, kizökkentő jelenetek azok, amelyek felrázzák a nézőt, mikor már végképp eldöntené, hogy nem ezt a filmet szerette volna látni. Ezek az üde színfoltok mutatják meg azt, hogy mi lehetett volna ebből az alkotásból. Hogy az ilyen élmények felülemelkedhetnek-e a többi nehézkes és nehezen befogadható jeleneten, azt minden nézőnek saját magának kell eldöntenie.

Pontszám: 6/10

Az Úr hangja (His Master’s Voice)
Színes, magyar dráma, 108p, 2018.
Rendező: Pálfi György
Forgatókönyv: Nagy V. Gergő, Pálfi György, Ruttkay Zsófia
Operatőr: Pohárnok Gergely
Szereplők: Polgár Csaba (Péter); Kiss Diána Magdolna (Dóra); Fekete Ádám (Zsolt); Bánsági Ildikó (Péter anyja); Eric Peterson (Peter Hogarth); Kate Vernon (Camille); Marshall Williams (Chris); Angelo Tsarouchas (Adrian Hines); Jenna Warren (Isobel)
Bemutató dátuma: 2018. december 20. (Forgalmazó: Vertigo Media Kft.)
Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott