Csillaggyermek

Noha Jeff Nichols a Midnight Special fő ihletforrásként nevezte meg John Carpenter Csillagemberét, valamint a Harmadik típusú találkozások vagy az E.T. említésétől sem zárkózik el, legjobban akkor járunk, ha nem párhuzamokat keresünk, hanem a film lényegéről elmélkedünk. Oda pedig Nichols író-rendezői (auteuri) metódusán keresztül juthatunk el. Mind a világvége-víziókon nyugvó alkotásokat újra összeszerelő Take Shelter családi drámája, mind a Mark Twain-esztétikával vértezett Mud című coming-of-age vagy a Fegyverek és emberek című korai ballada rendkívül szikár, információt csínján adagoló, visszatartó, jórészt minimalista mű, de csak annyira, hogy még éppen cselekményes maradjon. Ugyanebbe a sorba illeszthető Nichols új sci-fije is: nagyon pőre, visszafogott darab, jobban hisz a karakterekre, tisztes sztoriszövésre, finom érzelmekre hagyatkozó régi iskolában (az old school szellemiségben), mint a kortárs kasszadarabok rombolás- és látványorgiájában. A Berlinale versenyprogramjában nemrég debütált és remélhetőleg hamarosan a hazai mozikba is eljutó alkotás inkább régi szabású hajszathriller, mint adrenalinpumpáló akciófilm, inkább egy intelligens, érett tudományos zsánerdarabra hasonlít, mint destrukciópornóra. Fogalmazhatnánk úgy is: Nichols nosztalgikus. Ám míg másoknál a nosztalgia gyakran csupán a ’80-as, ’90-es évek erőltetett újramelegítését takarja, addig nála a múltba fordulást a tisztelet és legfőképpen a karaktereibe, a történetébe vetett bizalom jellemzi: a fiatal amerikai direktor úgy lesz kis Spielberg, hogy az idős sztárrendező korai remekeit porolja le – a Sugarlandi hajtóvadászat karakterdrámáját, a Párbaj feszültségkeltését, a Cápa kézműves riogatását.



A Midnight Special egyből meneküléssel nyit, hogy aztán fel se merüljön semmiféle tempóprobléma: egy váratlanul dördülő, iszonyúan hangos shotgunlövés a székből ugraszt ki, egy-egy keményebb autós üldözés a tradicionális hajszamozik feszességét érezteti, a központi szerepet játszó csodagyerek, Alton öntudatlan meteorzúdító képessége spóron tartja a CGI-t, így végül a kevesebből lesz több. A film összességében nem a thriller koreográfia révén szikár és erőteljes mű, hanem emocionális töltete miatt. Valójában az apaságról, a gyermek–szülő viszonyról filozofál, az anya jelenléte sem ráaggatott nagykabát, a barátságról ugyanúgy szól, mint az önzetlenségről, a mindent akadályt ledöntő szeretetről, szerencsére bármiféle olcsó giccset mellőzve. Parányi rezdülések, lecsupaszított mozzanatok visznek előre egy intim családi drámát, melyben történetesen versenyfutás zajlik egy földönkívüli kisfiú (a hiteles, manírmentes, okos Jaeden Lieberher alakításában) romlatlanságáért. Semmirevaló szócséplés helyett például a kiváló Michael Shannon-féle apafigura a tettek embereként ismerszik meg: attól válik jó szülővé és hűséges, oltalmazó figurává, hogy cipeli a gyereket, védi, szárnyai alá kapja, menekíti – karakterét jóformán akció közben ismerjük meg tulajdonságaival együtt. Ugyanez elmondható Kirsten Dunst anyakarakteréről vagy Joel Edgerton keménykötésű, mégis barátságos exjárőr cimboraalakjáról. Mi több, Nichols végül az antagonistáknak beállított szereplőkből is rengeteg humánumot hoz ki. Nemcsak személyes, pár emberre fókuszáló rohanás ugyanis a Midnight Special, az intim dráma nemzeti eseménnyé növi ki magát, amennyiben vallási vezetők, rendőrök, járókelő benzinkutasok, szövetségi ügynökök, riporterek, kvázi az egész világ lesi Alton felnövekedését. Bármelyik oldal nézőpontja akceptálható: az Adam Driver játszotta kormányügynök eleve végig empatikus figura, Sam Shepard prédikátora is megérthető karakter, ne csodálkozzunk, ha végül ők és a zsaruk is egy emberként, csodával telve nézik a kisfiú jelképes mennybemenetelét. A készítők keblükre ölelik az egész világot – számukra fontosabb kérdés, ki hogyan reagál a csodafiú létezésére, mint holmi ellenségeskedést szítani. Az utolsó percekben éppen ez a felvetés lesz hangsúlyos, Nichols a reakciókon, a történtek utóhatásán időzik.

Sejthető, hogy a gyermekalak nem evilági, hovatovább az is, hogy máshová tartozása egy reményteli világ eljövetelét hírnököli. Mégis, amikor mindez bizonyosságot nyer, nemcsak Nichols példás suspense- vagy akcióérzéke borul virágba (egy új univerzum Földre költözése és egy karamboljelenet mosódik össze nagy erővel), nem kizárólag a Holnapolisz optimista sci-fi-reneszánszának nyomai bukkannak ismét elő, még csak nem is a totális katarzis égeti szét a vásznat, hanem árnyalni is sikerül a képet. A kalandot ugyanis nem mindenki ússza meg, kérdőjelek maradnak, van, aki konkrét megerősítés nélkül hisz tovább egy nagyobb, szebb ideában – az ilyen momentumok avatják többé a Midnight Specialt puszta múltidézésnél.

Pont: 8/10

Midnight Special

Színes amerikai sci-fi, 111 perc, 2016
Forgatókönyvíró, rendező: Jeff Nichols
Zene: David Wingo
Operatőr: Adam Stone
Szereplők: Michael Shannon (Roy), Jaeden Lieberher (Alton), Kirsten Dunst (Sarah), Joel Edgerton (Lucas), Adam Driver (Sevier)