Döglegyek a szemgödörben

A Müpamozi február 9-én indult legújabb sorozata – Az igazság pillanatai. Fél évszázad spanyol filmjei – a spanyol filmművészet elmúlt ötven évének filmterméséből válogat. Ennek kapcsán beszélgettünk a filmklub házigazdájával, Réz Andrással.



Mit mondana azoknak, akik nem ismerik a Müpamozit? Hogyan kell elképzelni egy-egy alkalmat?



A Müpamozi a neve ellenére filmklub. A nézők leülnek, s mielőtt a vetítés elkezdődne, a házigazda – jelen esetben én – megpróbálja felvázolni, milyen is volt a világ, amikor a film született. Mik voltak a legfontosabb történések, milyen volt a divat, ki vezette a slágerlistát… Azután a nézők kapnak három-négy megfigyelési feladatot, ugyanis valahogy el kell majd kezdenünk a beszélgetést, bele kell csimpaszkodnunk a filmbe. A vetítés után pedig beszélgetünk, vitatkozunk. Sokat. Ezeken a napokon rendszerint mi vagyunk az utolsó látogatók a Művészetek Palotájában. Beszélgetünk arról, hogy egy-egy film mit jelenthetett a maga idejében a nézőknek, s hogy mit jelent nekünk most. Szóval nem filmtörténetről és a legkevésbé sem filmesztétikai kérdésekről trafikálunk. A mostani spanyol sorozat még ennél is harapósabb feladat, ugyanis nem egyszerűen a művek születésének korát kell megidéznünk: már az első alkalommal, a Viridiana vetítése után is bele kellett toccsannunk a spanyol kultúrába és történelembe. Nagyon jó, hogy egészen remek csapat szokott összeverődni. És így együtt lényegesen okosabbak vagyunk, mint bármelyikünk külön-külön. Senki nem képes minden jelentőségteljes részletet megfigyelni. Arról nem is szólva, hogy ahány néző, annyi értelmezés. Mivel nagy vásznon és együtt nézzük a filmeket, olyan finom részletek kerülnek elő, amelyeket a képernyő vagy a monitor előtt ülve nem biztos, hogy fölfedeznénk.

A most induló sorozathoz milyen szempontok alapján választották ki a filmeket? Azon kívül, hogy betiltott alkotásokról van szó, összefűzi-e még valami ezeket a műveket?



A Budapesti Cervantes Intézet filmjeiből válogattunk. Jó kollekciójuk van. Megkerestük a nagy figurákat, azaz a „3 B-t”: Berlangát, Bardemet, Buñuelt és természetesen Carlos Saurát. Aztán beválogattunk egy-egy filmet a Franco utáni időszak erőteljes és eredeti rendezőitől (Víctor Erice, Julio Médem, Pablo Berger). Arra törekedtünk, hogy ez a fél évszázadot átölelő válogatás azoknak is izgalmas legyen, akik eddig nem ismerték a spanyol filmet. Szóval még arra is figyeltünk, hogy olyan filmeket vetítsünk, amelyeket a spanyolországi közönség kedvelt. A közönségfogadtatás fontos szempont. Arról tanúskodik, hogy a film által feltett kérdések megmozdítottak-e valamit a nézőkben. Arra kérdeztek-e rá, ami az ő életükben érzékenyen, fájdalmasan volt jelen. Remélem, hogy a sorozat végére sokkal többet fogunk érteni a spanyol kultúrából, mentalitásból.



Mit kell tudni a Franco-éra filmpolitikájáról? Milyen jelenetek kerültek/kerülhettek a cenzúra célkeresztjébe?



Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van. A zsarnokságnak pedig a lényegéhez tartozik, hogy mindent felügyelni, szabályozni akar. A végén ebbe bukik bele. Franco Spanyolországában kétféle cenzúra is működött: preventív és represszív. A megelőző cenzúra azt jelentette, hogy a forgatókönyveket be kellett nyújtani előzetes jóváhagyásra. (A létezett szocializmusban nálunk is volt ilyen 1962-ig.) A „megtorló” cenzúra viszont az elkészült műveket bírálta el, és döntött arról, hogy a közönség elé kerülhetnek-e. Ennek ellenére a francóizmus cenzúrája rohadtul esetlegesen működött. Például Saura is ütközött egy nagyot a cenzúrával, mert nem tartották helyénvalónak a szegénységről, a nyomorúságról és a margón túlra szorulásról beszélni egy filmben, mert az egész Franco-rezsim, úgy ahogy volt, egy vaskos sikerpropagandában bízott. Az volt a mázlija a Generalísimónak, hogy ezek a srácok viszont azt gondolták, hogy egy nagy túrót! Na most ennek az lett a következménye, hogy a világ elkezdte megismerni a spanyol filmeket. Ez abszurd helyzet, mert ha nem készülnek el a kiátkozott, a hatalom által porig alázott filmek, akkor Spanyolország képe sokkal sötétebb lett volna, mint ahogy aztán a filmek nyomán megítélték. A diktatúráról végül is kialakult az a vélemény, hogy ez ugyan diktatúra, no de ott vannak a bátor filmesek. Most nem akarok mesélni arról, hogy Magyarországon ez hogyan zajlott, de néha lehet párhuzamokat találni.

Saura filmje, az Angélica, az unokatestvér 1974-ben készült, a Franco-éra bukása előtt, hogyhogy ezzel a filmmel is annyit kötekedtek?



Ennek a filmnek az egyik fontos motívuma az, hogy a hős egy végakaratot teljesít, amikor az egyik hozzátartozója földi maradványait elviszi Barcelonából a szülővárosába. Elkezdődik egy fura időutazás, és a középkorú pasi visszazuhan 1936-ba, abba a kisvárosba, ahol bent ragadt a rokonságánál. Merthogy ez a város fura zárvány volt: körülöttük voltak a köztársaságiak, ebben a városban meg a falangisták. Amit nagyon élvezek ebben a filmben, az az, hogy hősünk jelenkori alakjában jelenik meg a múltban. Ez a történetmesélésnek különösen izgalmas változata. Mert hogyan is emlékszel a múltra? Visszamégy a múltba a mai tudásoddal, a mai tudatosságoddal, és elkezded korrigálni a képeket, történéseket. Az Angélica felidézi, amikor a nem kevéssé nacionalista, falangista család ünnepli a falangisták győzelmét. Felvillant egy figurát, akinek el van törve a keze, be van gipszelve, és fel van támasztva, tehát a karja örökre fasiszta köszöntésbe merevedett. Félreértés ne essék, ez a film nem politikai nyilatkozat, inkább groteszk, ennek ellenére a felháborodás hatalmas volt. A producerek és rendezők kidolgoztak erre egy eljárást: a filmet kivitték/kicsempészték valamelyik jelentős fesztiválra (Cannes, Velence). Ha a film díjat nyert, utána már más pozícióból kezdhették az alkudozást a cenzúrával. Aztán vagy sikerült, vagy nem.



Buñuel írja az Utolsó leheletemben, hogy a Viridiana zárójelenete valójában a cenzúrának köszönhetően kapott pikánsabb színezetet. A cenzori beavatkozások sokszor ostobák voltak, más esetekben viszont érthetetlen módon átjutottak rendszerkritikusabb filmek is a rostán. Mi állhat ennek a hátterében?



A hatalomnak ne legyen ízlése! Ha a hatalomnak ízlése van, meg úgy gondolja, hogy a művészet az övé, akkor folyamatosan olyan helyzetbe fogja tornázni magát, amitől botrányosan beég. A Viridiana záró jelenete az volt, hogy az egykori novícia belép egy – iránta vágyakozó – férfi szobájába, s az ajtó bezárul mögötte. A cenzorok pornográf fantáziája túl sokat vélt látni a bezárt ajtó mögött. Buñuel új változata viszont már semmit nem bízott a fantáziára… Botrány volt az Angélica, az unokatestvérrel is, amikor Cannes-ban maszkos fiatalok betörtek a gépházba, és elloptak két tekercset. Tehát nem lehetett vetíteni, így díjazni sem. Viszont a rendező kapott egy különdíjat, hogy a zsűri jelezze: toll a fületekbe! Aztán elkezdődött a küzdelem, mert a producer azt mondta, hogy nem nyúlok bele, erre az információs miniszter belebukott a történetbe. A film kikerült a mozikba, úgy nézett ki, minden rendben van, csakhogy Barcelonában az egyik mozira gyújtóbombát dobtak, közben a jobboldali sajtó folyamatosan arról cikkezgetett, hogy külföldi aknamunka, a spanyol nép becsületének lejáratása, több tiszteletet Spanyolországnak, a katolicizmusnak, szóval teljesen őrült volt a kommunikáció. A cenzúra úgy működött ebben az esetben, hogy a mozisok megrettentek, mert nem szerették volna, ha felgyújtanák a mozijukat, de a figyelem elképesztő volt. Így aztán az a furcsa helyzet következett be, hogy miközben csak korlátozottan vetítették, az Angélicából kasszasiker lett (80 millió pesetás bevétel), teljesen elképesztő, komoly üzleti siker. Az üzleti siker pedig néha nemcsak üzleti rentábilitást jelent, hanem szellemit is. Sikerült behajítani a spanyol közgondolkodásba egy olyan eszmét, amely változtatott a spanyolok világán, és ez a világ ténylegesen hatalmasat is fordult Franco halálával. Az már egy izgalmas kérdés, hogy Franco halála után (lásd a magyar rendszerváltás történetét) mindenki tele van illúziókkal, vágyakkal, aztán jött Berlanga, aki már elvileg a békés, szabad Spanyolországban tette fel a kérdést: tényleg megváltoztunk?



Mit tudnak mondani 2015 magyar közönségének ezek a filmek?



Mindenképpen figyelembe kell venni, hogy egy másik kultúrában gyökerezik a spanyol film. Az egyik első filmsorozatom negyven évvel ezelőtt épp egy Buñuel-sorozat volt, és az még arról szólt, hogy én mint okostojás felolvasom, mit tudok Buñuelről, aztán megpróbálom értelmezni. Az akkori gondolkodásunk a spanyol filmeket illetően inkább az volt, hogy találjuk meg a hasonlót, azt, ami közös mindannyiunkban, és ez akkor teljesen helyénvaló volt. Dumáltunk az erőszakról, az elnyomásról, a szabadságról, nagyon fontos dolgokról, most azonban rájöttem, hogy inkább arról kellene beszélnünk, ami különböző. Ne oldjuk fel a kultúrák különbözőségét, ne tegyünk úgy, mintha számunkra ugyanazt jelentenék ezek a filmek, mint a spanyolok számára. Pablo Berger hihetetlenül eredeti Hófehérkéjének egyik rétege például az españolada paródiája. Az españolada a francóizmus filmvilágának kedvelt műfaja volt. A spanyolokról kialakult klisék, ostoba sztereotípiák és turistagiccsek nyálas egyvelege. (Nálunk a magyarosch gyomorforgatás paródiája volt például a Délibáb, minden mennyiségben.) De ezt egy magyar néző nem köteles tudni. Szóval az lenne a jó, hogy ha megnézel egy filmet itt és most Magyarországon, a magyar kultúrában, akkor adjon valamiféle élményt, de ne úgy menjünk haza, hogy nem látjuk mellette azt is, hogy amikor ez megszületett a saját kultúrájában, akkor hogyan érinthette meg a nézőket. Megpróbálok most az igazság pillanata felé haladni azzal is, hogy mi volt, mi lehetett a jelentősége egy adott filmnek abban a kultúrában. Amikor a Tehenekben megpillantod a fehér tehén hatalmas szemét, ahogy a döglegyek zabálják a szemgödrét, miért is borzongsz bele azonnal? Mert rájössz, hogy ez az Andalúziai kutyát idézi. Mit jelent a vérnek és a halálnak a jelenléte, miért látunk annyi koporsót ezekben a spanyol filmekben? Miért látunk annyi keresztet, ugyanazt jelenti ez, mint a mi életünkben? Mit jelent egy spanyol filmben a reverenda, a masírozó egyenruhák, értjük-e egyáltalán ezt a furcsa világot, amely a maga módján a Franco- diktatúra idején is szeretne egy teljesen normálisan működő polgári világ lenni?



Van újabb ötlet a következő filmklub témájára?



Eddig magyar filmeket néztünk. Úgy tűnik, túlságosan lelkesen, mert a filmarchívum a magyar filmek digitalizálásával nem tudta követni a tempónkat. Meg aztán amikor az egykori analóg kádárizmusból átléptünk a mostani digitálisba, valahogy elfelejtették tisztázni, hogyan kerülhetnek a nézők elé az egyszerre magánvállalkozásban és közpénzből készült filmek. Remélem, azért még lesz magyar sorozatunk, mert a magyar film jelenlegi nyomorult sorsa és megítélése ellenére ehhez a filmkultúrához van a legtöbb közünk. De az azért jó, ha ki tudunk tekinteni. Nagyon szeretnék egy német sorozatot, és esetleg egy olyat, amely megmutatja, hogy az új hullámtól hogyan jutottunk el a mai francia filmekig, őrülten izgalmas lenne egy skandináv menet. Bízom benne, hogy találunk partnereket. Mert lehet ám szaftosan fikázni az amerikai filmeket, de ha azt szeretnénk, hogy másfajta filmkultúrákban is otthon legyünk, nem az amerikai filmeket kell betiltani, hanem, mondjuk, az európai filmeket megismerni, megbeszélni.

.

Az igazság pillanatai – Fél évszázad spanyol filmjei

„A 40 évvel ezelőtt elhunyt Francisco Franco több mint három évtizeden át tartó falangista diktatúrája örökre nyomot hagyott az Ibériai-félsziget életén. A Generalísimo önkényes cenzúrája a filmművészetet sem kímélte. Az elszigeteltség okozta – elsősorban gazdasági – hátrányok miatt azonban nem lehetett a végtelenségig fenntartani ezt a szigorú rendet. A lehetőséget kihasználva szinte azonnal felbukkantak az addig szunnyadásra kényszerített energiák a kultúra minden színterén.” (Müpa – sajtóanyag)



február 9. – Luis Buñuel: Viridiana (1961)

február 23. – Juan Antonio Bardem: Calle Mayor / Főutca (1956)

március 9. – Luis García Berlanga: El verdugo / A hóhér (1963)

március 23. – Luis Buñuel: Tristana (1970)

április 13. – Carlos Saura: La prima Angélica / Angélica, az unokatestvér (1974)

április 27. – Luis García Berlanga: La escopeta nacional / Nemzeti vadászat (1978)

május 18. – Víctor Erice: El Sur / Dél (1983)

június 1. – Julio Medém: Vacas / Tehenek (1992)

június 15. – Pablo Berger: Blancanieves / Hófehérke (2012)