Nehogy bedőljön nekem…

Brian De Palmával a ’80-as évek végén ismerkedtem meg (persze nem személyesen, csak a filmjein keresztül.) Akkoriban kerültek elém olyan alkotásai, mint a Paradicsom fantomja, a Megszállottság, az Őrjöngés, a Gyilkossághoz öltözve vagy az Alibi test. Sajátosnak érezhető stílusa, megoldásai mögül mindannyiszor kibukott, honnan leste el a trükkjeit: Alfred Hitchcocktól. Nem az az érzés kerített hatalmába, hogy mennyire jó tanítvány volt, vagy milyen megoldásokkal adózik a szellemi mesterének tekinthető rendező előtt, inkább az, hogy hogyan próbálja meg utánozni, és ezáltal azt az eredményt elérni, amit Hitchcocknak sikerült.

Későbbi filmjei – bármennyire is sikeresek voltak – nem tudtak belőlem igazi érdeklődést kiváltani. A hitchcocki próbálkozásokat félretéve Brian De Palma már nem különbözött azoktól a hollywoodi rendezőktől, akik ezekben az évtizedekben igyekeztek mindenféle műfajban valami nagyot alkotni. Hiába a remek színészek és a lehetőségek sokasága, a rendező nem tudott túllépni bizonyos kereteken, így aztán nem sikerült neki semmi újat vagy különlegeset vászonra vinnie.

De mi a helyzet legújabb darabjával? Egyfelől mondhatjuk, hogy részben visszatért a már jól bevált forráshoz, hiszen a film egyes jeleneteiben időnként találunk elég egyértelmű „idézeteket” Hitchcock filmjeiből, másrészt a témáját tekintve akár az is kijelenthető, hogy ami a suspense mesterének életművében a Topáz, az lett De Palmának a Dominó. Innentől kezdve azonban nehéz bármi olyat is írni erről a filmről, ami érdeklődést kelthetne. A Dominó alapvetően hozza azokat a nehezen értelmezhető hollywoodi elemeket, amik előtt máskor is értetlenül állunk. Következetlenségek, vizuálisan szájba rágott részletek, amik azért felelnek, hogy ne kelljen gondolkozni, mégis értsük a cselekmény alakulását… Hogy aztán a szereplők sokszor érthetetlen döntéseiről és a lehetetlen párbeszédekről ne is essen szó.

A történet szerint egy koppenhágai rendőr (Nikolaj Coster-Waldau) társát egy titokzatos férfi meggyilkolja. Ezt követően a nyomozó a volt társa szeretőjével (Carice van Houten) próbálja kideríteni, mi is történt valójában. A nyomozás során egy CIA-játszma és nemzetközi összeesküvések hálójába gabalyodnak. Mi pedig az elemzők hidegfejűségével tehetjük fel a kérdést: mit adott nekünk Koppenhága? Mármint hogy miért kellett ide helyezni a film cselekményét azon túl, hogy Mr. Coster-Waldau biztos örült a hazai környezetnek. Bár az európai színtéren zajló sztori legalább egy epikus mondattal gazdagította a filmtörténetet, ami a kortárs európai politikai beszéd egyik fontos vonására rímel: „Felejtsd el! Ez itt Brüsszel!” – hangzik a kiábrándulástól terhes kijelentés. Ennél már csak az üt nagyobbat, amikor az egyik szereplő azt mondja: „Amerikaiak vagyunk. Elolvassuk az e-mailjeidet.”

Néhány barátom számára a sorozatnézés jelenti azt a fajta mentális reset funkciót, ami ahhoz szükséges, hogy a következő munkával eltöltendő napra készen álljanak. Így aztán ilyen esetekben persze nem lehet vagy nem érdemes olyan igényekkel fellépni, hogy az adott vizuális tartalom rendelkezzen valamiféle logikai felépítéssel, filmes struktúrával, dramaturgiai megoldásokkal, ne adj’ isten önálló gondolatokkal. Innen nézve a Dominó is remek időtöltés, ami biztosítja, hogy legalább másfél órán keresztül ne nagyon használjuk az agyunkat. Vagy akár utána se.

Pontszám: 5/10

Dominó
Színes, dán-francia-olasz-belga-holland krimi, thriller, 89 perc, 2018
Rendező: Brian De Palma
Forgatókönyv: Petter Skavian
Operatőr: José Luis Alcaine
Szereplők: Christian (Nikolaj Coster-Waldau), Alex (Carice van Houten), Joe Martin (Guy Pearce), Wold (Thomas W. Gabrielsson), Hanne Tolt (Paprika Steen), Ezra (Eriq Ebouaney)
Bemutató dátuma: 2019. május 30. (Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)
Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott