© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Ég és föld közötti remények
Juan Manuel Cotelo: Az utolsó hegycsúcs
Mindig vidám volt. Másképp figyelte és látta a körülötte levő világot, mint a többi ember. Ebből fakadt a boldogsága is. Fiatalon halt meg, függő volt… de nem kábítószerfüggő, és nem is az alkohol rabja. Ki az?
2010-ben két hegymászót találtak holtan Spanyolországban a Moncayo-hegységben. Egyikük pap volt, Pablo Domíngueznek hívták. A másik egy fiatal lány, a katolikus atya közeli barátja. Mindketten sokat beszéltek arról, hogy milyen csodás lenne a hegyekben meghalni. És lőn.
Juan Manuel Cotelo rendező hasonló misztifikáltsággal vezeti be portréfilmjét, amely a nem mindennapi papról, Pablo Domínguezről szól. A nyolcvanpercnyi anyag egy folyamatos visszaemlékezés, amelyben közeli rokonok, ismerősök, hívők, paptestvérek szólalnak meg, különös történeteket mesélve el az atyával kapcsolatban. Egyszerre tűnnek szomorúnak és boldognak, mert bár érzik szerettük és gyámolítójuk hiányát, de egyben erősnek is mondják magukat, hiszen megtanulták tőle, hogyan örüljenek és értékeljék az életet. A néhány archív felvétel mellett (rádiós beszélgetés, fényképek) őszintén idézik fel személyes élményeiket, de olyan anekdotákat is felelevenítenek, amelyekről még maga Pablo számolt be nekik.
A film igazi üzenetét nagyon nehéz megfogalmazni, hiszen számos olyan gondolatot tartalmaz, amelyekkel hívőket és nem hívőket egyaránt megszólíthat. Ráadásul egy olyan korban született, amikor az emberek véleménye nagyban megoszlik a papok hitelességével kapcsolatban, sőt, sokan egyszerre akár több vallás mellett köteleződnek el, megint mások semmiben sem hisznek. Ebből adódóan azt is problémás kitalálni: vajon kiket is szeretne a film megszólítani?
A látottak alapján Pablo élete és az emberekhez való viszonya, a másikhoz való közeledése bárki számára példaértékű lehet. A dicséretet nem (csak) azért kapja, mert jóságos pap volt, és jámboran imádkozott minden nap, ahogy „illik”. Inkább átlagos, természetes, szellemes emberként jelenik meg a leírásokból, aki mindeközben Isten iránt is elkötelezett volt. A filmben megkérdezettek azt mondják, nagyobb szíve volt a kelleténél: fizikailag – mint „rendellenesség” –, és metaforikus értelemben egyaránt. Mindenkihez ugyanannyi szeretettel fordult (úgy egy paptárshoz, mint egy hajléktalanhoz), és ami talán a legnagyobb érdeme, hogy „élvezhetővé tudta tenni az egyház intézményes voltát” – ismeri el több paptársa is.
Ezek a gondolatok több utcai interjúban is elhangzanak, miközben Pablo ismerősei arról is beszélnek, mennyire hisznek a Szeretetben és abban az útban, amire Pablo élete során lépett. Mindemellett olykor-olykor kritika is megfogalmazódik a katolikus egyház gyakorlatával kapcsolatban, például hogy nem a mai ember nyelvén szólnak a papok, szemérmetlenül gazdagon élnek, miközben pont nekik kellene példát mutatniuk szerénységből és segíteniük a rászorulókat. A rendező ezen gondolatok bevágásával törekszik arra, hogy az általa választott alanyok egyházhoz való viszonyulása reflektált legyen, a „címszereplő” iránti csodálatuk, elkötelezettségük pedig hitelesebbé váljon ezáltal.
Pablo Domínguez jellemábrázolásán túl (fontos tulajdonságai: közvetlen, szerény, nagylelkű – ezeket a tulajdonságokat a dokumentumfilm tematikus szerkesztőelemként használja) a film egy másik fontos irányba is halad: az interjúalanyok (humorral és érzelmekkel teli temperamentumos spanyolok) mind maguk is keresik a válaszokat az élet azon nagy kérdéseire, amelyek végső soron minden embert foglalkoztatnak.
Cotelo érdeme, hogy színes interjúalany-gárdát állított össze: rendezőként a komoly fiatal lánytól kezdve a gyerekeken át a szinte komolytalannak tűnő, mindig poénkodó barátokig számos egymástól teljesen elütő ember hozzászólását vonultatja fel. A kellemes és megragadó zene könnyed kiegészítése minden jelenetnek, amiben vagy egy színész játéka idézi fel Pablo életútjának egy-egy állomását, vagy a valós időben látjuk az utcán az emberek sokaságát. Cotelo gyakran maga is visszatérő elem a filmben: mesélőként már-már bugyutának tetsző kérdéseket tesz fel, hogy ezekkel és a mondanivalót elferdíteni látszó, nagy vehemenciával előadott elméleteivel továbbgondolásra provokálja a nézőt.
Megszoktuk már, hogy a filmek általában olyan hősöket mutatnak be, akik illeszkednek az adott kor kívánalmaihoz. Pablo Domínguez, Az utolsó hegycsúcs hőse, aki a film sugallata szerint véghez tudta vinni a legtöbb keresztény szerint is nehéz feladatot: Isten országát valósította meg a földön. Akár példát akart mutatni a film, akár nem, összességében sikerült reményt keltenie a nézőben egy jó ember példaszerű életútjának felidézésével. Ez pedig talán nem csupán azon korosztály tagjaira vonatkozna, akikkel egyedüli fiatalként ültem a moziteremben. A látottak alapján tényleg a remény hal meg utoljára.
Az utolsó hegycsúcs (La últimá cima)
Rendezte: Juan Manuel Cotelo
Feliratos, spanyol dokumentumfilm, 80 perc, 2010.
Juan Manuel Cotelo rendező hasonló misztifikáltsággal vezeti be portréfilmjét, amely a nem mindennapi papról, Pablo Domínguezről szól. A nyolcvanpercnyi anyag egy folyamatos visszaemlékezés, amelyben közeli rokonok, ismerősök, hívők, paptestvérek szólalnak meg, különös történeteket mesélve el az atyával kapcsolatban. Egyszerre tűnnek szomorúnak és boldognak, mert bár érzik szerettük és gyámolítójuk hiányát, de egyben erősnek is mondják magukat, hiszen megtanulták tőle, hogyan örüljenek és értékeljék az életet. A néhány archív felvétel mellett (rádiós beszélgetés, fényképek) őszintén idézik fel személyes élményeiket, de olyan anekdotákat is felelevenítenek, amelyekről még maga Pablo számolt be nekik.
A film igazi üzenetét nagyon nehéz megfogalmazni, hiszen számos olyan gondolatot tartalmaz, amelyekkel hívőket és nem hívőket egyaránt megszólíthat. Ráadásul egy olyan korban született, amikor az emberek véleménye nagyban megoszlik a papok hitelességével kapcsolatban, sőt, sokan egyszerre akár több vallás mellett köteleződnek el, megint mások semmiben sem hisznek. Ebből adódóan azt is problémás kitalálni: vajon kiket is szeretne a film megszólítani?
A látottak alapján Pablo élete és az emberekhez való viszonya, a másikhoz való közeledése bárki számára példaértékű lehet. A dicséretet nem (csak) azért kapja, mert jóságos pap volt, és jámboran imádkozott minden nap, ahogy „illik”. Inkább átlagos, természetes, szellemes emberként jelenik meg a leírásokból, aki mindeközben Isten iránt is elkötelezett volt. A filmben megkérdezettek azt mondják, nagyobb szíve volt a kelleténél: fizikailag – mint „rendellenesség” –, és metaforikus értelemben egyaránt. Mindenkihez ugyanannyi szeretettel fordult (úgy egy paptárshoz, mint egy hajléktalanhoz), és ami talán a legnagyobb érdeme, hogy „élvezhetővé tudta tenni az egyház intézményes voltát” – ismeri el több paptársa is.
Ezek a gondolatok több utcai interjúban is elhangzanak, miközben Pablo ismerősei arról is beszélnek, mennyire hisznek a Szeretetben és abban az útban, amire Pablo élete során lépett. Mindemellett olykor-olykor kritika is megfogalmazódik a katolikus egyház gyakorlatával kapcsolatban, például hogy nem a mai ember nyelvén szólnak a papok, szemérmetlenül gazdagon élnek, miközben pont nekik kellene példát mutatniuk szerénységből és segíteniük a rászorulókat. A rendező ezen gondolatok bevágásával törekszik arra, hogy az általa választott alanyok egyházhoz való viszonyulása reflektált legyen, a „címszereplő” iránti csodálatuk, elkötelezettségük pedig hitelesebbé váljon ezáltal.
Pablo Domínguez jellemábrázolásán túl (fontos tulajdonságai: közvetlen, szerény, nagylelkű – ezeket a tulajdonságokat a dokumentumfilm tematikus szerkesztőelemként használja) a film egy másik fontos irányba is halad: az interjúalanyok (humorral és érzelmekkel teli temperamentumos spanyolok) mind maguk is keresik a válaszokat az élet azon nagy kérdéseire, amelyek végső soron minden embert foglalkoztatnak.
Cotelo érdeme, hogy színes interjúalany-gárdát állított össze: rendezőként a komoly fiatal lánytól kezdve a gyerekeken át a szinte komolytalannak tűnő, mindig poénkodó barátokig számos egymástól teljesen elütő ember hozzászólását vonultatja fel. A kellemes és megragadó zene könnyed kiegészítése minden jelenetnek, amiben vagy egy színész játéka idézi fel Pablo életútjának egy-egy állomását, vagy a valós időben látjuk az utcán az emberek sokaságát. Cotelo gyakran maga is visszatérő elem a filmben: mesélőként már-már bugyutának tetsző kérdéseket tesz fel, hogy ezekkel és a mondanivalót elferdíteni látszó, nagy vehemenciával előadott elméleteivel továbbgondolásra provokálja a nézőt.
Megszoktuk már, hogy a filmek általában olyan hősöket mutatnak be, akik illeszkednek az adott kor kívánalmaihoz. Pablo Domínguez, Az utolsó hegycsúcs hőse, aki a film sugallata szerint véghez tudta vinni a legtöbb keresztény szerint is nehéz feladatot: Isten országát valósította meg a földön. Akár példát akart mutatni a film, akár nem, összességében sikerült reményt keltenie a nézőben egy jó ember példaszerű életútjának felidézésével. Ez pedig talán nem csupán azon korosztály tagjaira vonatkozna, akikkel egyedüli fiatalként ültem a moziteremben. A látottak alapján tényleg a remény hal meg utoljára.
Az utolsó hegycsúcs (La últimá cima)
Rendezte: Juan Manuel Cotelo
Feliratos, spanyol dokumentumfilm, 80 perc, 2010.
