„Egyre többen érzik, hogy tenniük kell valamit”

Az OTP-vel művészfilmeket finanszíroztatna, Andy Vajnával forgalmazást támogattatna, a politikai pártoknál pedig diktatúraellenes filmmel házal. Donáth Péter évek óta a közösségi filmforgalmazás kialakításán dolgozik a magyarhangya kötelékében, ami a nagy cégek által hanyagolt, értékes filmeket próbálja eljuttatni a magyar közönséghez. Filmekről, a jövő modelljeiről és megszállottságról beszélgettünk vele.



A magyarhangyával számos projektetek volt a Kispál-koncertfilmtől (Napozz Holddal) a Jodorowsky-maratonig. Melyikből milyen tapasztalatot szűrtetek le?

A filmforgalmazásban sok minden elromlott, mielőtt még én belekerültem 2010-ben. 2009-ben megszűnt az MMKA, onnantól az volt a kérdés, hogyan lehet támogatás nélkül forgalmazni filmeket. Bognár Péterék (a magyarhangya filmjogokkal foglalkozó munkatársa − a szerk.) azzal találtak meg engem, hogy szeretnék más alapokra helyezni a forgalmazást, mivel nagyon sok értékes film nem jut el a magyar mozikba. A forgalmazók ebben a kiszolgáltatott helyzetben nem mernek rizikót vállalni, és sok esetben azokat a filmeket veszik meg, amiket a rendező vagy a színész neve, esetleg a profilja elad, mint a skandináv thrillert vagy a mediterrán vígjátékot. Abszurd, hogy egy artfilmforgalmazónak annyi legyen a dolga, hogy kisajtolja a közönségéből azt a pénzt, amiért behozta a filmet. Az eredmény látható: bár ugyanannyi filmet forgalmaznak, mint korábban, de sok köztük a klisés – még az artfilmek között is.

Ugyanakkor pedig rengeteg változás lezajlott. Óriási mennyiségű film vált könnyen elérhetővé az interneten, a torrentkultúra felpörgött. A koncert- és partiéletben is látszódott, hogy nem biztos, hogy felülről kell irányítani a dolgokat. Az interneten és a Facebookon keresztül könnyen el lehet érni azokat, akiket összefog egy érdeklődési kör. Például azoknak, akik szeretik Gaspar Noé elborult filmjeit, el lehet hozni az Enter The Voidot is Magyarországra anélkül, hogy óriási kampányt csinálnánk köré.



2010-ben a Napozz Holddalt is csak egyetlenegyszer vetítettük, teljes kihasználtsággal. Egy nap alatt visszahozta a gyártási költségét: 12 milliót csinált 3000 forintos jegyekkel. Könnyű volt egy meglévő táborra, a Kispál-rajongókra építeni, de egyébként is érdekes volt a projekt, mert kiderült, hogy a vetítés köré szervezett esemény jó kiindulópont lehet. A későbbiekben is maradtunk az eseményalapú projekteknél, mert úgy gondoltuk, hogy ez a művészfilmek esetében is működhet. Ilyenkor azt közvetítjük a nézők felé, hogy különleges élményben lesz részük, hiszen a film mellé extra körítést – akár koncerteket – is kapnak. Végül egy hat filmből álló artfilmes fesztivált hoztunk össze, a Hangyapasst. Azt akartuk, hogy nagyon olcsók legyenek a jegyek, amit az OTP támogatásával oldottunk volna meg. Velük a Kispál-film kapcsán sikerült jó kapcsolatot kialakítanunk. De aztán két héttel a Hangyapass indulása előtt szóltak, hogy elhasalt a támogatás, mert inkább a tömegsportra figyelnének a jövőben.

Rájöttek, hogy a Kispál-film után már nem olyan jövedelmező művészfilmeket támogatni?

Nem hiszem, mert az elején szerették az ötletet. Úgy gondolták, hogy számukra is érdekesek lehetnek a fiatalos témákról fiataloknak szóló filmek, pláne hogy országos lefedettségű a fesztivál, és a profiljukba is illik. De konstatálták, hogy a foci hangsúlyos vonal lesz a következő években, tehát abba kéne fektetni, nem a kultúrába. Senkinek nem éri már meg támogatni a kultúrát, a szponzoráció kiment a divatból. Persze nem az ő dolguk finanszírozni a kultúrát. Sokkal inkább az a felháborító, amikor Andy Vajna lenyilatkozza, hogy nem költenek a filmforgalmazásra, mert az profitorientált tevékenység...

„Így nem lehet kockázatot vállalni…”

Végül hogyan sikerült a Hangyapass?

Végigcsináltuk drágított jegyekkel, és Budapesten jók lettek az eredmények, vidéken viszont nem, ott nem sikerült megtölteni a mozikat. A tanulság az volt, hogy nem lehet saját pénzzel belevágni egy ilyen projektbe. Azóta csak EU-s pénzekből dolgozunk. Általában olyan pilotprojekteket indítunk, amiknek itthon még nincsen hagyománya, mert az innovatív filmforgalmazást meg lehet finanszíroztatni az EU-ban projekt alapon.

A Hangyapass után hogyan léptetek tovább?

A Hangyapass-szal egy közösséget próbáltunk létrehozni. Ha van háromezer ember, aki kéthavonta lerak 1200 forintot a mozijegyemre, akkor nekik be tudom hozni a filmet rizikómentesen. Ez lett volna az önfenntartó, alulról építkező, közösségi filmforgalmazás, amelyben mindig a közösség szavazta volna meg, mi legyen a következő forgalmazandó film. Ez viszont ebben a formában, tartópillér nélkül elbukott.

Ezután jöttek a pilotprojektek. Ezek arról szóltak, hogyan lehet street artos akciókkal forgalmazni egy filmet. Összefogtunk a Match Factory céggel, és bemutattuk az Ai Weiweit, a Bérelj cicát!-ot és a Not. A vetítésekhez pedig kitaláltunk különböző eseményeket és megmozdulásokat. A Bérelj cicát! egy aranyos japán film egy magányos lányról, aki magányos embereknek cicákat ad bérbe. A jegyekből a Noé Állatotthonnak adtunk részesedést, tehát a mozijegyen keresztül az állatmenhelyet lehetett támogatni. Az Ai Weiwei esetében az Ernst Múzeummal működtünk együtt, flashmobot szerveztünk, és egy bemutató kezet formázó szobrot is csináltunk, amit különböző tüntetéseken tologattunk. A Pinochet-rezsimről szóló Not 2013-ban mutattuk be, úgy gondoltuk, hogy „jó, akkor mutassunk mintát, hogy mi történt Chilében”. A Pinochetnek öltözött karakterünk fel is szólalt egy tüntetésen, azt mondta az embereknek, hogy „nagyon szeretlek benneteket, hogy itt tartotok engem”.



A médiajelenlétnek tényleg jót tesz, de van tényleges közönségvonzó ereje ezeknek az ötleteknek?

Annyiban van, hogy egyébként nagyon drasztikusak lennének a nézőszámok. Olyan büdzséből gazdálkodunk, amivel 400–500 nézőt lehet behozni a moziba – ennyivel pedig elhasalnak a filmek. Akinek van médiatámogatása, annak nem számít, hány néző ül be a filmre, mert azt így is, úgy is megkapja. Ha a filmforgalmazás vállalkozás, akkor nem azon gondolkodsz, hogyan lehet eljuttatni egy film üzenetét a közönséghez, hanem azon, hogy minden papír rendben legyen. A közszolgálatiság annyira le van járatva a televízióval és az újságokkal, hogy nekünk kell a közszolgálatot elvégezni. Ezt mondva öregembernek érzem magam, de igenis fontos értékteremtő és értékőrző dolgokkal foglalkozni ebben a zűrzavarban. Engem az sem bántott, ha letöltötték a filmet, amit forgalmaztunk. Semmilyen alapom nincs arra, hogy azt mondjam egy embernek, akinek nincs a közelében mozi, hogy utazzon x kilométert a filmért. Ha legális úton is olyan hozzáférhető és ésszerű módon elérhető lenne a különleges filmes tartalom, ahogy a torrentoldalakon, akkor lehetne belőle morális kérdést csinálni. Addig viszont esélytelen.
 

„Hogyan lehet összehozni háromezer embert?”

Ezután jött a Jodorowsky-maraton.

Igen, nonszensz volt, hogy Jodorowsky filmjeit nem lehetett látni eddig normálisan nagyvásznon itthon. Felújított verziókat vetítettünk, az új filmjét premieren, illetve a Jodorowsky's Dune című dokumentumfilmet. Utána pedig az Ai Weiwei: Never Sorry miatt megint a képzőművészethez kapcsolódó dokumentumfilmek jöttek: a Vivian Maier nyomában és A Föld sója. Ezeknek a filmeknek könnyebb volt megtalálni a célközönségét a hazai fotós intézményeken keresztül, ráadásul mindkettő közérthető és különleges dokumentumfilm, Oscar-díjra is jelölték őket.



Tavaly aztán történt egy nagyobb változás, mert nem írták ki újra azt a pályázatot, aminek keretében az említett három filmet forgalmaztuk. Ezután elkezdtünk levelezni a cseh és lengyel forgalmazó ismerőseinkkel. Nem feltétlenül szakértőkkel szerettünk volna kialakítani egy feedback rendszert, amiben arra tesznek javaslatokat, hogy mit kéne megnézni az embereknek. Ebből lett a Scope50, amely hasonló, mint a Filmklik 2009-es pályázata, a Helyzetek és gyakorlatok, csak nem a forgalmazáson, hanem az online filmfesztiválon van a hangsúly. Kiválasztottunk ötven embert, akiknek öt filmről kellett megírniuk, hogyan promóznák azokat, illetve kértünk egy motivációs levelet arról, hogy miért akarnak bekerülni egy filmkiválasztó brigádba. A többségük azt írta, hogy számára ez egy küldetés, mert nagyon szereti a filmeket, és bezárták a mozit, ahova járt. A Festival Scope oldalon aztán ez az ötven ember kiértékelt tíz filmet, és eldöntötte, hogy melyiket forgalmazzuk. Ez alapvetően a régi ötlet: hogyan lehet összehozni háromezer embert? Most elindultunk ötvennel. A következőben már talán száz lesz.

Oké, bevontatok ötven embert a forgalmazásba, de ez nem az az ötven ember, aki majd jegyet vesz a filmre.

Ez az ötven ember meg tudta nézni a tíz filmet. A következőben száz ember fog megnézni tíz filmet. Az lenne a jó, ha ezer ember nézhetne meg tíz filmet, amiért nem is fizet, csupán csak ajánlja őket az ismerőseinek, ha jók. Mi ugyanis közönségnevelésre (audience education) adtuk be a pályázatot, amit ez esetben workshopok keretében valósítottunk meg. Ezeken szakemberek beszéltek arról, hogy milyen a forgalmazás helyzete és melyik filmet hogyan lehetne moziba küldeni. A cél az értő közönség kinevelése és összehozása. Meg kell keresni mindenkit, akit kicsit is érdekel, hogy értékes filmek is legyenek a moziban.

Az ötvenfős csapatot a film kiválasztásába és a marketingkampány megtervezésébe vontátok be, de úgy tűnik, ezt a filmet hagyományos moziforgalmazásba külditek.

Az első forduló tanulsága az volt, hogy az ötven ember azt a filmet választotta ki, amit a legjobban lehet forgalmazni, ami potenciálisan a legtöbb nézőt tudja elérni. A Magam ura egy könnyed film, aminek persze van üzenete a mai kor számára, és esztétikailag is érdekes. Bemutatták a Titanic Filmfesztiválon is, de a forgalmazás nagyrészt megint eseményalapú lesz. A film arról szól, hogy egy férfi kimegy a természetbe, tehát mi is kimegyünk majd egyszer a természetbe, és ott tartunk vetítést. De ebben a projektben nagyon fontos, hogy bebizonyítsa: a kiválasztott film normális forgalmazásban is meg tudja állni a helyét. Az EU nem támogatja a bemutatást, csak a kiválasztást. Ahhoz, hogy a film megtérüljön, nekünk kell belerakni a pénzt, a nyersanyagot, a marketinget. Minden azon múlik, hogy sikerül-e összehozni kétezer nézőt.



Bár változott némileg a koncepció, a magyarhangyával továbbra is filmes közösséget akartok kiépíteni. Mik ennek a legnagyobb kihívásai Magyarországon?

Részben az, hogy a magyarhangya célközönségének nagy része elment az országból. Volt anno egy magyarhangya baráti kör, amiben negyvenen voltunk, de a csapatnak már több mint a fele külföldön él. A másik nehézség, hogy a közösségépítéshez jó helyszínek is kellenek, sokat viszont már bezártak. Az Odeon moziban kezdett kialakulni egy jó közösség, amelyik mindig új programokat talált ki, de azt elvették a fejünk felül. Megszűntek a független helyek, ahova programokat lehetett szervezni. Jó móka kocsmákban és spéci helyeken vetíteni, de azért itt mégis mozikultúráról beszélünk: kell a DCP-vetítőrendszer, hogy jó legyen a minőség, és az a mozikon kívül sehol sincs.

Harmadrészt nehéz megütni az emberek ingerküszöbét. Ha ugyanis érdeklődsz a mozgókép és a kérdésfeltevő filmek iránt, akkor rengeteg érdekes és ingyenes dologgal foglalkozhatsz. Ezeket a tartalmakat otthon is fogyaszthatod, és a nagy része személyesen átélhető katarzist ad. Ezért fogsz egy projektort és egy hangfalat, és inkább otthon nézed meg a filmet a barátaiddal. Emellett járnak még az emberek fesztiválokra, amik azért jók, mert pont annak a négyszáz embernek vetítik le a rétegfilmeket, akiket az érdekel. Annál több nézőt nem tudnának csinálni ezek a filmek rendes moziforgalmazásban sem.

Emellett a televíziós megjelenés lehetősége is eltűnt. Korábban, ha valaki vett egy artfilmet, számíthatott rá, hogy a köztévé majd fizet érte és levetíti. És ha vetítik, akkor reklámozzák is, ezáltal a moziban is több ember megy el rá. De mi az, ami ebből a kulturális színvonalból megmaradt? Még azt a lehetőséget is elvesztettük, hogy hajnal háromkor egyszer lemenjen a filmünk a tévében...
 

„Elmentem a politikai pártokhoz…”

Van tudatosság abban, hogy sok provokatív filmet forgalmaztok?

Jelen helyzetben csak ebben van móka. Másrészt most dokumentumfilmekkel jól lehet kommunikálni és párbeszédet indítani. Ha például a Citizenfour kapcsán az Edward Snowden-sztori tanulságait szeretnénk végigbeszélni Magyarországon, akkor az OSA – egy független intézet – besegít, és meghívják egy beszélgetésre Snowden ügyvédjét, mert ők is úgy gondolják, hogy ezekről a dolgokról beszélni kell. Így meg lehet oldani, hogy terjedjen a film híre is, és a benne rejlő témákat is kibontsuk. Ezzel talán nagyobb publicitást kap, aminek egyébként a tévében lenne a helye.

A No kapcsán elmentem a politikai pártokhoz és a független újságokhoz, mert kíváncsi voltam, ki mit gondol róla, és ki milyen jövőt akar építeni, mennyire értelmesen gondolkodik a filmben felvetett  a kérdésekről. Azt akartuk elérni, hogy szervezzenek maguknak egy belső vetítést, hiszen a mai korban egyértelmű, hogy a politika a kommunikációról szól. Persze nem sokan válaszoltak, egy szervezet és egy párt tartott belőle pár vetítést: vicces volt látni, ahogy politikusok nézik a Not.

Jártam az ATV-ben is, ahol egy diktatúrafilm-sorozatot szerettünk volna csinálni. A környező országok mostanában készült, diktatúrákról szóló filmjeit vetítettük volna. Például egy dokumentumfilmet a Ceaușescu-éráról, egy fehérorosz filmet a Lukasenko-rendszerről és persze egyet-egyet Észak-Koreáról, valamint Iránról is. A terv szerint minden héten leadtak volna egy filmet, ami után egy politológus és egy szociológus beszélgetett volna a témáról. Szóval bementünk a tévéhez, meghallgattak, majd azt mondták, hogy a diktatúra nagyon súlyos téma, és ezek nagyon nehéz filmek, ők pedig nem hiszik, hogy az emberek nehéz filmeket akarnának nézni. Lett volna egy magyar történelmi sorsfordító eseményekről szóló vetítés- és beszélgetéssorozat is, de az is meghiúsult, mert manapság senkit nem érdekel a kérdésfeltevés. A dokumentumfilmeket még mindig a tévé tudná a legkönnyebben eljuttatni a tömegekhez, de senki nem vállal kompromisszumot.

A magyarhangya projektjei kapcsán hogy látod, a tizen-huszonéves generáció a leginkább érdeklődő, és őket lehet mozgósítani kulturális ügyekben, vagy nincs ilyen korosztálybeli eloszlás?

Mozgósítani a megszállott embereket lehet, és szerencsére a film olyan, hogy a legtöbben szenvedéllyel közelítenek hozzá. Szeretünk megszállott emberekkel találkozni, mert egyre többen érzik magukat izoláltnak, amiért nem kapnak megfelelő felületet az általuk kedvelt dolgok. Ezért szívesen néznek filmeket nagy társaságban. De szerintem a mostani állapotban nagyon nehéz mozgósítani az embereket a különböző kulturális ügyek érdekében, mert túl sok ügyért kell már mozdulni.

2011-ben a Hangyapass révén beutaztuk az országot és láttuk, milyen helyzetben vannak a vidéki mozik. Gondolhatjátok... Azóta a nagy részük be is zárt, vagy el kellett kezdenie harrypottereket játszani. Kemény mag persze mindig lesz, de inkább csak Budapesten vagy külföldön. A budapestiek közül is sokan annyi mindent vesztettek már a szenvedélyükből, hogy kevesebb időt és energiát szánnak a filmekre. Az viszont mindenképpen pozitívum, hogy olyanok is bőven vannak, akik érzik, hogy nem működő rendszerekkel vannak körbevéve, és emiatt tenniük kell valamit. Ha országos szinten nem is, de legalább a helyi ügyek esetében elkezdődött ez.

Portrék: CZIRJÁK PÁL