A gerincedre nehezedő hatalom

Nem lehet ezt a filmet nem Andrzej Wajda halála felől nézni. Az ember, pláne ha kritikus, hajlamos méltó lezárást látni benne, és szimbolikus erővel ruházni fel a témát, a mondandót, a finálé tragikumát. Pedig az Emlékképek nem több, de nem is kevesebb az életmű kései szakaszának egyik korrekten kivitelezett életrajzi darabjánál, amelyben a lengyel film óriása arról beszél, amiről az előző hetven évben is: a kisemberről és az ő gerincére ránehezedő hatalomról. Más kérdés, hogy ez a kisember most szintén óriás, Władysław Strzemiński, az avantgárd festészet konstruktivista irányzatának kiemelkedő alakja, az egyik legfontosabb lengyel alkotóművész. Nem mellesleg kedvenc festője Wajdának, aki maga is festőnek tanult a lódzi főiskolán, de nem tartotta magát elég tehetségesnek, így inkább filmrendezőnek állt.

Az öreg Wajda az öreg Strzemiński életét meséli, akinek biztos állása és rajongó tanítványai vannak az egyetemen, amikor a politikában a sztálinizmus, a művészetben pedig a szocialista realizmus kerül hatalomra. „Én nem vagyok a rendszer ellen, csak mást gondolok a művészetről”, mondja a festő egy puha beszédű komisszárnak, de aztán hamar belátja, hogy amikor a művészet átpolitizálódik, a hivatalos stílussal szembemenő művész, aki a kísérletezés, az alkotás és így végső soron a lét szabadságát hirdeti, nem kívánatos felforgatóvá válik. Ezért lehetetleníteni el a rendszer előbb művészileg, majd emberileg is a festőt, aki szót emel az ellen, hogy egy ideológia szócsövévé degradálják a művészetet.

Az erkölcsi nyugtalanság mozija – mondták régen a lengyel filmre, ami a diktatúrában élő kisember morális dilemmáit és kompromisszumait tette mérlegre. Az erkölcsi bizonyosság mozija – mondhatjuk Wajda búcsúfilmjére, ami a diktatúrában élő művész erkölcsi szilárdságának állít emléket. Előnye ez a bizonyosság, és egyben hátránya is. Előnye, mert tiszteletreméltóan régimódi film az Emlékképek, az emberi tartás, a művészi integritás, röviden: a méltóság mozija. A rendező gazdag élményanyag birtokában mutatja fel, hogyan darál be a rendszer a csendes ellenkezők betörésére hozott törvényekkel, a névtelen feljelentőkkel és a jó szándékú, de a túlélésért a fejét lesunyó barátokkal. Közülük magasodik ki és válik példaképpé Strzemiński, aki tudja jól, hogy kiterítik úgyis, de vállalja a hosszútávfutást a halálba, sőt még azt is, hogy aprópénzért Sztálin-portrékat fessen, mert meg kell élni valamiből, amíg befejezi fő művét, A látás elmélete című könyvét.

De hátránya is a filmnek a kommunista rezsimmel sziklaszilárdan szemben álló művész hajthatatlansága, mert Wajdára így csak a lassú és biztos erózió felskiccelése marad. Dráma és nyugtalanság csak a festő életét benépesítő barátok, tanítványok, kollégák lelkében dúl, akiket érzékeny kontúrral rajzol meg ugyan a rendező, de most nem tud komplett sorsokat mögéjük gondolni úgy, mint legutóbb a Katynban tette. Pedig a legérdekesebb figura épp a festő lánya lenne, ez a koraérett, az elvont művészvilágban élő szüleiről gondoskodó kislány, akit gyerekként vonz is, taszít is a kommunista világ. A május elsejei felvonulást, a csinos ruhákat például élvezi, mert neki mindenből csak egy van, és az is szakadt, de a művészethez, az élethez való hozzáállását már egyértelműen az apjától örökölte. Hozzá hasonló nőalakok gravitálnak a festő körül, aki gondolatai elefántcsonttornyában alkot, és hagyja, hogy gondoskodjanak róla. Hagyja, de közben zárva marad, érzelmei lakat alatt. Boguslaw Linda pedig, akit elsősorban a ’80-as évek magyar filmjeiből, azEszkimó asszony fázikból vagy a Szirmok, virágok, koszorúkból ismerhetünk, jobban játssza a méltóságteljes művészt, mint a zárkózott apát, lányához fűződő viszonya így az Emlékképek egyik kibontatlan rejtélye marad.

Rejtély az is, hogy a formanyelvi újításokat még öregkorában is követő Wajda miért választott ennyire konzervatív stílust, hogy egy avantgárd festőről meséljen, aki még elméleti írásaiban is az új utakat kereső művészetet éltette. Egy rendezőtől sem várhatjuk el, hogy hetven fölött megújítsa a stílusát, ha nem Jancsó Miklósnak hívják, mégis emelhetett volna a film drámai erején, ha több olyan jelenetet rak fel Pawel Edelman, A zongorista operatőre, ami a képek nyelvén érzékelteti, hogyan látta Strzemiński, ha nem is a világot, de életének bizonyos pillanatait. Olyan vizuális metaforákat, mint mikor Sztálin-portrét aggatnak a ház falára – és a vászonra, amelyre Strzemiński éppen festene, az egész szobát elborító vörös fény vetül. A festő életében, hiába szakítja ki mankójával a portrét, örökre megváltoznak a fény- és színviszonyok. Az alkonyt, a világ beszűkülését a színes szobabelsőkben is kopott szürkében éli meg. A kórházból még kijön, és előrehaladott tuberkulózissal is elszántan próbál talpra állni, de hátára bukik a kirakatban, le az élettelen bábuk közé, amiket – kulimunkaként vállalta – fel kéne öltöztetni, díszíteni.

Eldőlünk mi is, fellógatott kéz himbálózik a fejünk fölött, az üveg túloldalán dolgukba merült járókelők sietnek. Ilyen az, ha a társadalom megfeledkezik a művészeiről, ha meg se látja, hogy erkölcsi iránytűje elveszett. És ilyen az, amikor egy öreg művész emlékezik. Lassan mesél, újat sem mond, a végén mégis a szívedig nyúl. Megszorítja. És nem érted, miért, de nem ereszti.

Pontszám: 7/10

Emlékképek
színes, lengyel életrajzi dráma, 98 perc, 2016
Rendezte: Andrzej Wajda
Forgatókönyv: Andrzej Mularczyk
Operatőr: Pawel Edelman
Szereplők: Boguslaw Linda (Wladyslaw Strzeminski), Bronislawa Zamachowska (Nika Strzeminska), Zofia Wichlacz (Hania), Tomasz Wlosok (Roman)
Bemutató dátuma: 2017. május 4. (Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)
Korhatár: 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott!