„Hagytuk a filmet lélegezni”

A filmben két ember, Endre, a vágóhíd visszafogott természetű, lebénult bal kezű gazdasági igazgatója és Mária, a szigorú minőségellenőr küzd azért, hogy egymásra találhasson. H ús-vér valójukban még egy vacak első randevút sem tudnak normálisan lebonyolítani, érzéseik csak éjjeli közös álmukban – szarvaspárként a havas tájban – bontakozhatnak ki. A ma emberére mennyire jellemző, hogy nem mer az ösztönei szerint élni?

Van egy praktikus, racionális szervezettsége mindennapi életünknek, ami sokszor nem segíti, inkább megakadályozza, hogy igazán megéljük életünk pillanatait. Mindent „bevonunk folpackkal”, ami ugyan biztonságot és könnyebb eligazodást nyújt, de közben meg lemaradunk a lényegről. Olyan sokszorosan vagyunk összezavarva, annyi külső és belső elvárásnak kell eleget tennünk, hogy tulajdonképpen nem is tudjuk igazán felmérni, mit diktál testünk és lelkünk egysége. E kettő manapság meglehetősen lazán kapcsolódik egymáshoz.

És hát szerelmesnek lenni az egyik legnagyobb kockázat!

A szerelem valóban veszélyes üzem. Az ember ilyenkor vállalja, hogy hülyét csinálnak belőle, hogy elhagyják, kinevetik, felültetik, s hogy esetleg kegyetlenek lesznek vele. Ezt az óriási kockázatot és kiszolgáltatottságot csak „módosult tudatállapotban”, vagyis szerelmesen képes vállalni az ember. De akármilyen kockázatos is, érdemes szerelembe esni – a Testről és lélekről erről is szól.

Módosult tudatállapot ide vagy oda, a két főszereplő azért szépen bevédi magát: szürke és sivár dagonyában élik mindennapjaikat, egyszerű napi rítusok mentén léteznek.

Igen, a maguk nyugodt, biztonságos, szürke kis világában tesznek-vesznek, tévéznek, kávéznak és így tovább. Fontos volt, hogy ez a nyomoruságos napi rítus megjelenjen a filmben. Hogy érezzük, mennyire nehéz kilépniük a szereplőknek a komfortzónájukból, és hogy milyen emberpróbáló védtelenül, érzelmeiket és önmagukat egymás előtt felvállalva állniuk.

A szarvasos jeleneteket a hólepte Bükki Nemzeti Parkban vették fel. Miért épp ez a helyszín lett a befutó?

A bükkös a maga égbeszökő, acélcsőnek tűnő fatörzseivel olyan, akár egy hatalmas gótikus katedrális, ahol olyan magasan zár a korona, hogy nincs aljnövényzet. Ebben a kvázi absztrakt környezetben szépen kirajzolódnak a szarvasok lágy, harmonikus vonalai, az állatok teljes valójukban tudnak megjelenni.

A gyengédségnek és az érzelmeknek otthont adó idilli téli tájat a nyári napsütéssel átitatott vágóhídjelenetek ellenpontozzák. Pontról pontra követheti a néző, hogyan kerül az asztalra a marhahús, amit megeszünk. Érzékenyebb lelkületű nézők bizonyára felszisszennek majd, vagy rosszallásukat fejezik ki. Nem tart ettől?

Attól, hogy valamit nem látunk, vagy elfordítjuk a fejünket, az még létezik és megtörténik. Nem csak a vágóhídon, nem csak marhákkal – emberekkel is, mindenféle érző lénnyel.

Amikor decemberben beszélgettünk, elárulta, hogy Borbély Alexandra színészi karrierjét régóta figyelemmel követi, s hogy számos darabban látta már őt a Katona József Színházban. Más mimikát és színészi alakítást kíván meg a színház, és mást a film, így adódik a kérdés: melyek voltak a legnagyobb kihívások Mária karakterének kidolgozásakor?

Alexandra egy nagyon zárkózott nőt játszik. Nehéz, drámai szerep ez, neki pedig különösen, mert gyökeresen más személyiség. Szandra szeme tele van nőiességgel, de mivel a főszereplő minimális gesztikulációval és mimikával kommunikál, ezt vissza kellett fogni. Arra is vigyázni kellett, hogy ne egy autistáról szóló filmet hozzunk létre, hanem egy rendkívül érdekes, egyszerre vonzó és fura, kiszámíthatatlan személyiséget mutassunk meg, aki egyébként, mellékesen autisztikus jegyeket mutat. Apró jelekből építettük fel a kommunikációs nehézségekkel küzdő fiatal lány karakterét: megalkottuk szorongásra utaló mozdulatait, szokásait, azt, ahogyan eszik és létezik a lakásában. Abban a jelenetben például, amikor első alkalommal látjuk otthon vacsorázni, az asztal lapját majdnem hogy makróval, szuperközeli beállításban, éles fénynél vettük fel, hogy látszódjanak a morzsák, melyek olyan bántóan vannak jelen, hogy a néző is legszívesebben letörölné őket. Mária szivaccsal tünteti el a morzsákat, de a nedves szivacs által hagyott nyom felvételén is dolgoztunk, mert láttatni akartuk, ahogyan felszárad. Számos olyan csendes, alig észrevehető, visszatérő motívum van elültetve a filmben, melyek külön-külön nem értelmezhetők, a film egészét tekintve viszont meghatározó jelentőségűek, hatnak akkor is, ha a néző nem érzékeli tudatosan őket. A felszínen az egész cselekmény visszafojtott, a nézőnek e mögött kell éreznie az izzást és a drámát.

Bevallom, Mária korát nehezen tudnám megsaccolni, mert sem az öltözködése, sem a sminkje, sem a viselkedése nem ad mankót.

Épp az volt a cél, hogy a néző semmilyen létező skatulyába ne tudja őt beleilleszteni. Mária kortalan. Egyfajta érzékeny kis földönkívüli lény. Nem lehet eldönteni, hogy huszonkét vagy negyvenéves, ráadásul az a tisztaság és tapasztalatlanság, ami jellemzi, kellőképpen össze is zavarja a nézőt.

Az első pillanattól a bizalmas egymásra hangolódás jegyében tudtak dolgozni?

Abszolút! Sok színésznővel dolgoztam már, de az összecsiszolódás, a teljes bizalom valahogy mindig a forgatások végére alakult ki közöttünk. Szandrával ez másképp volt – amikor én még csak vettem a levegőt, és akartam volna mondani egy jelenet előtt, hogy mit gondolok, ő már kimondta előttem.

Morcsányi Géza kívülről csöppent a filmes szcénába – húsz évig vezette a Magvető Könyvkiadót, jelenleg a Líra Kiadói Csoport igazgatója, mégis már a szereplőválogatás legelején kiválasztotta őt Endre szerepére. Nem kapkodtak levegő után a Magyar Nemzeti Filmalapnál, amikor közölte velük a döntését?

Dehogynem! És a producerek is. Megosztották velem az aggodalmaikat, én pedig elmondtam, hogy miért bízom Gézában. De alapvetően nem racionális érveket tudtam mondani, hanem a rendezői ösztönömre, szimatomra, tapasztalatomra tudtam hivatkozni. Nagyon örülök, hogy ezekben azért ők is bíztak, és békén hagytak dolgozni. Egyébként meg csak rá kell nézni Gézára, és rögtön érhetővé válik, miért őt választottam. Van tartása, méltósága, humora, a személyiségének pedig titka és ereje. Hiteles, mély, igaz alakítást köszönhetek neki. Ennél többet nem is kívánhat egy rendező a főszereplőtől.

Ön szerint mivel vívhatta ki a Berlinale zsűrijének elismerését a film?

Egészen őszinte, erőteljes nézői élményt nyújt – ez állt az indoklásban. Nem bátor filmnyelvi tett miatt díjazták az alkotást, hanem – ahogy a zsűri fogalmazott – beleszerettek a filmbe. Volt egy nagyon erős spontán azonosulásuk, s végig tudtak sodródni vele. Nagy ajándék nekünk, készítőknek, hogy a Testről és lélekről a maga csöndességével meg tudott szólalni ebben a hatalmas versenyben. Egyszerűen fogalmaztunk, hagytuk a filmet lélegezni, és engedtük, hogy megérintse a nézők szívét.