Értjük, hogy a punkvilágról meg a földönkívüliekről szól John Cameron Mitchell abszurd-romantikus meséje, ám a tolakodóan provokatív elemek és az extrém műfajkeverés elfárasztják a nézőt. Aztán mégis megtörténik a lehetetlen: lelket melenget és könnyeket vált ki a film – avagy éljenek a szélsőséges érzelmek!
Olykor szeretjük és otthon vagyunk benne, „ez vagyok én, ez a testem”, mondjuk; máskor esetlenül vergődünk a gyorsan hajtó autók között, elromlunk, elgyengülünk – így vagy úgy, mégis ebben a testben kell túlélni, megtalálni magunkat, ezen keresztül találjuk meg a másikat is. Ha pedig megtaláljuk, megszeretjük az érintését, felfedezzük bőre párolgó hőhullámait, a hajtincsei okozta csiklandozást. Mindeközben rádöbbenünk, hogy talán ez az esetlen testünk is szerethető, még a miénk is, talán a botladozás is tánccá finomul a másik szerető pillantása révén. John Cameron Mitchell filmjében Zan, a földönkívüli, lányszerű lény is megszereti törékeny-hosszú testét, ahogy interakcióba lép a kamasz fiúval, Enn-nel. A helyzet attól különleges, hogy Zan idegen lélekként ismerkedik új testével, és ismerkedik a fiú testével is, az emberi biológiával, végső soron a szerelemmel. Enn pedig egy punk srác, egy bátortalanul feketébe öltözött nagy kamasz, így ismerkedésük és testi-lelki feloldódásuk a zajos rock, az üvöltő bőrszerkók és a londoni munkásnegyed háromszögében történik – az 1970-es években, a punk korszakában.
Mindez egészen ínycsiklandozó, lélekformáló élmény is lehetne, ám a rendező olyan eszement kavalkádba rángatja bele a nézőt, amit nem könnyű befogadni, mert minden mindennel keveredik. Keverednek a létformák, keveredik a merengős ismerkedés és a mikrofonba ordítozás, jön az elektropop és a punkrock, felvetődik a gyerekvállalás és az identitás kérdése (ezenbelül az individuum kontra közösség szembenállása), az új generáció és a szülők világa (politika, vallás), de ami a legproblémásabb: összevissza keverednek a műfajok is. Hol az angol új hullámot idéző világban járunk (karcosan), hol egy deviáns videoklipben rohangálunk (túlszínezve, öncélúan stilizáltan). Egyszer Enn-nel és barátaival kallódunk egy random punkbulin a kihalt angol éjszakában, majd pszichedelikus őrületbe csapunk át, ahogy a fiatalok megtalálják a földönkívüli kolóniákat egy lerobbant sorházban. Néhány emberi pillanat után máris dübörög valami emberfeletti, elmosódnak a képek, recseg a film, ferdülnek a beállítások – néző legyen a talpán, aki képes mindezt élvezettel befogadni, és kezdeni valamit az elidegenítő elemekkel. Érthető, hogy a punkvilágról meg a földönkívüliekről szól a mese, ám a tolakodóan provokatív elemek (mint az ufómegerőszakolás meg a szivárványos űrben való bohóckodás) elfárasztják a nézőt. Mintha egymás után pálinkát, kávét és vörösbort fogyasztanánk tejszínhabbal spékelve – ez így bizony émelygést okoz.
Valamilyen radikálisan abszurd módon aztán megtörténik a lehetetlen, érzelmeket, akár könnyeket is kivált a film. Mikor végre a lényegre figyelünk, azaz Enn és Zan kapcsolatára, ahogy a lány felfedezi a fiút és ezáltal saját testét, ahogy énekelni tanul vagy éppen szeretni, varázslatban van részünk. Humor, ártatlan mosolyba bújtatott pátosz úszik a kavalkád felszínére, mi (egyszerű, nem punk nézők) pedig kapaszkodót, történetet, jelenlétet kapunk. Elle Fanning (Zan) elragadó és hűvös – majdnem beleszeretünk; Alex Sharp (Enn) pedig angol, tökéletlen és hasonlít ránk – szimpatizálunk vele. És persze feltűnik Nicole Kidman is – inkább csak a vicces smink és a fekete bőrdzseki meg egy kis ordítozás kedvéért.
Igazi punkfilm, mondhatjuk legyintve, azaz mi a fenének keresünk logikát, arányokat vagy tisztaságot benne – csakhogy az igazán jó mozi képes elcsábítani azt is, aki nem az adott szekta követője. Egy jó vallási témájú, keresztény film is attól működik, ha nem a dogmák felmondására, hanem a lelki tényezőkre koncentrál – egy jó zenés punkmozi pedig nyugodtan lehetne valahol finomabb, tarthatna jobban egyensúlyban pátoszt és őrjöngést, figyelhetne jobban arra, hogy a narratíva is működjön. Mert így kissé elvész, erejét veszti a lényeges üzenet, amit az egyik szereplő rém egyszerűen így fogalmaz meg: „te vagy te, és ő meg ő”, vagyis hagyjuk a másikat szépen élni olyan testben és úgy, ahogy szeretne. Marad egy megosztó, öncélúan lázadozó, helyenként csodálatos őrület, ami bizonyosan megtalálja a maga szűk rajongókörét.
Pontszám: 7/10
Így csajozz egy földönkívülivel
Színes, angol-amerikai abszurd-romantikus film, 100 perc
Rendező: John Cameron Mitchell
Forgatókönyvíró: John Cameron Mitchell, Philippa Goslett
Operatőr: Frank G. DeMarco
Zene:Nico Muhly
Szereplők:Nicole Kidman, Elle Fanning, Alice Sanders, Ruth Wilson, Matt Lucas
Bemutató dátuma: 2018. május 10. (Forgalmazó: Hungaricom)