Egy kiengesztelődés története

Fekete-fehér filmet másként kell komponálni, világítani, mint színeset, hiszen a képi világ csak fény-árnyék hatásokra épül. Ha valaki ügyetlenül vagy indokolatlanul, valódi súly nélkül nyúl ehhez a kifejezésmódhoz, könnyen erőtlen vagy éppen öncélú alkotás lehet az eredmény. François Ozon új filmjéről nagyon nehéz bármit mondani e látszólag technikai, valójában komoly dramaturgiai szempont nélkül, ugyanis erősen befolyásolja az összhatást a fekete-fehér fogalmazásmód.

Kifejezetten modoros film, amolyan filmtechnikai zsákutca a Frantz . Zavaróan hiányoznak a színek, érezni, hogy ráerőszakolták ezt a szürkés-kékes világot az amúgy finom és visszafogott tónusokra. Lehet, hogy az utómunkában csúszott félre valami, de a fekete-fehér nem működik, nincsenek szépen kiemelt arcok, nincs erőteljesen körberajzolva egy-egy karakter. Ráadásul a kompozíciók színpadiasak, mintha a színtelenhez egyben a statikusság is társulna, mintha egy gyengébb Bergman-darabot másolna valaki komoly megfontolás nélkül. Ráadásul Ozon ahelyett, hogy következetesen megtartana ebben a furcsa, különben megszokható hangulatban, rendre kiszínezi a képet, vagyis bizonyos boldog pillanatokban visszajönnek a színek. Ilyenkor látszik igazán, hogy teljesen fölösleges a fekete-fehér – talán nem tűnt elég drámainak, hatásosnak a film színesben? Az ide-oda ugrálás szájbarágós és hatásvadász: nehezen érthető ez az erőlködés, hiszen egyébként a film érzékenyen előadott meséje kifejezetten szép, bár rendkívül konvencionális.

A Frantz egy kiengesztelődés története. Az első világháború utáni gyász éveiben járunk, amikor a németek és a franciák gyilkosként látták egymást. Frantz szülei abban a hitben élnek, hogy egyetlen fiuk haláláért minden francia egyaránt felelős, egészen addig, amíg meg nem érkezik a német kisvárosba Adrien. A fiatalember Frantz régi párizsi barátjaként mutatkozik be, rendre felkeresi az elhunyt sírját, miközben megismeri a gyászoló családot, és szép lassan elmeséli a közös kalandokat, Frantz utolsó napjait. Anna, Frantz volt menyasszonya egyre több időt tölt Adriennel, a német–francia ellentét lassan feloldódni látszik. Ami marad: ember és ember találkozása, a fölsejlő fájdalmakon túl a béke és megbocsátás iránti vágy.

A francia rendező ezúttal nem merészkedik az általa oly kedvelt szexualitás és másság terepére, meglepően konvencionális, régimódi cselekményt vázol fel, remek alakításokkal. Ha valamiben kiválóan vizsgázik, az éppen a színészek kiválasztása és finom rendezése: kezei alatt a fiatal Paula Beer hiteles és korhű a gyászoló Anna szerepében, Pierre Niney (Adrien) bajszos arcára pedig sokáig emlékezhetünk. Mintha valóban 1919-ből lépett volna elő. Ám sajnos a színtelenség az alakítások erejéből is elvesz – olykor mintha belesüppednének a szereplők a szürke háttérbe.

Ha eltekintünk fekete-fehér modoros és fölösleges alkalmazásától, egy kissé konvencionális, szépen építkező darabot látunk. Olykor – amikor végre elszakad a statikus keretektől – egészen magával ragadó a film, olykor pedig – ahogy a dráma a maga teljességében kibomlik – megható. De sosem varázsol el, sosem ráz meg igazán: messze van François Ozon legjobb munkáitól, merészségétől, elegáns hűvösségétől. Nem áll jól a rendezőnek a történelmi mesélő szerepe, de tisztességgel helytáll.

Pontszám: 6/10

Frantz
színes, fekete-fehér feliratos, francia-német történelmi dráma, 113 perc, 2016
Szereplők: Pierre Niney, Paula Beer, Ernst Stötzner, Marie Gruber, Johann von Bülow
Rendező: François Ozon
Főrgatókönyvíró: François Ozon, Philippe Piazzo
Operatőr: Pascal Marti
Zene: Philippe Rombi
Bemutató dátuma: 2017. május 18. (Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)