Filmtörténet mindenkinek

Néhány remek és sikeres filmet leszámítva a nézettségi adatok szerint a magyar közönség nem nagyon szereti a hazai alkotásokat: sokan köldöknézős művészfilmnek vagy „gagyinak” könyvelik el őket. Részben ezeket a sztereotípiákat szeretné megcáfolni Gelencsér Gábor új munkája, a Magyar film 1.0 ., amely a Holnap Kiadó A magyar művészet és művelődéstörténet fejezetei című sorozatában jelent meg, és mint a széria többi tagja, elsősorban a fiatal generációhoz szól. Gelencsér nagy fába vágta a fejszéjét, hiszen könyve átfogó képet kíván festeni hazánk filmművészetéről a kezdetektől a Saul fia Oscar-díjáig – egyszerre izgalmasan és informatívan.

A szerző egyetmi oktatóként rengeteg tapasztalatot szerzett a témában, és az ELTE Filmtudomány Tanszéke magyar filmtörténeti kutatócsoportjának tagjaként módszertani szempontból sok segítséget kapott kollégáitól. Vállalkozása alapvetően sikeres: a Magyar film 1.0 amellett, hogy remek filmtörténeti összefoglaló, kitűnő korszakelemzésekkel és fontos teoretikus megállapításokkal segíti az olvasót, hogy összefüggéseiben lássa a magyar filmművészet tendenciáit. Ebből a szempontból a könyv egyik legértékesebb fejezete a bevezetés, amelyben Gelencsér megfogalmazza a magyar filmtörténet legfőbb jellegzetességét: „A magyar kultúra sajátosságai miatt a film nemcsak piaci szereplőként, hanem művészetként is erősen kötődik a társadalmi szerepvállaláshoz, s ezen a módon az adott korszak ideológiájához és (gazdaság)politikájához.” A hetvenes évek filmtörténetének tárgyalásakor a dokumentumfilmes formáról is tanulságos megállapításokat tesz a szerző: „a dokumentumfilmet tehát nem a valóság ábrázolása, hanem a valóságábrázolás módja teszi azzá, ami”.

A történeti és elméleti szempontok vegyítése mellett a könyv másik fontos vezérelve a műfajfilm és a művészfilm „párharcának”, illetve a konfliktusuk lehetséges feloldásának bemutatása. „Történeti áttekintésünkben azért is használjuk sorvezetőként a népszerű filmkultúra és a művészi-szerzői film kettős szempontrendszerét, hogy ha már sajnálatos szembenállásuk bekövetkezett, ritka, ám példaértékű és gyümölcsöző együttműködésüket is hangsúlyozhassuk. Ez biztosíthatja ugyanis a magyar film jövőjét” – írja Gelencsér a bevezetőben. A szerzőnek egy-egy korszak bemutatásakor sikerül is megtartania a kényes egyensúlyt a műfajfilmes törekvések és a szerzői filmes, formabontó tendenciák között.

Természetesen egy ilyen volumenű munkában nem lehet olyan részletes elemzésekbe bocsátkozni, mint azt Gelencsér kiváló, a hetvenes évek stílusirányzatairól szóló fő művében, A Titanic zenekarában tette. Ami a korszakok részarányát illet, a szerző bevallottan az 1945–1989 közti időszakra fekteti a fő hangsúlyt, részben mert a Kádár-kori filmművészet a szűkebb kutatási területe. Tény, hogy vannak aránytalanságok a Magyar film 1.0-ban, de ez nem feltétlenül Gelencsér hibája. A némafilmkorszak sajnálatos módon feltérképezhetetlen, mivel a filmtermés kilencvenöt százaléka megsemmisült, az viszont kár, hogy a könyv kicsit gyorsan „lerendezi” a harmincas éveket és a Rákosi-korszak sematikus termelési filmjeit is – noha ez utóbbiak egyébként méltán feledettek. Emellett örültünk volna, ha a 2000-es évek igen fontos szerzői filmjeiről, irányzatairól kicsit többet megtudhatunk.

Az egyébként nagyon igényes, frappáns, modern kiállítású mű hibájaként róható fel az is, hogy néhol új oldalra lapozva az első bekezdések érthetetlen módon beljebb kezdődnek, mintha idézetként lennének kiemelve – ez akár tudatos koncepció, akár a véletlen műve, megbolygatja az összképet. A szerző stílusa szinte hibátlan, de talán túl sokszor használ idézőjeleket, ami persze egy tudományos munkában még elfogadható, ám így is zavaróvá válik ilyen gyakorisággal. Összességében a Magyar film 1.0 rendkívül igényes munka, noha a filmtörténettel foglalkozó szakembereknek nem sok újdonságot mond. Igaz, nem is ez a célja: a fiatal generáció, illetve a magyar filmmel szemben szkeptikus nézők számára ajánlott, sőt kötelező olvasmány.

Gelencsér Gábor: Magyar film 1.0., Holnap, 2017.