Gyermekkorunk csillagos álmai

Jól emlékszem arra, amikor édesapám hazajött a munkahelyéről egy projektorral és egy kicsi fekete dobozzal a hóna alatt. A projektor ősi volt, szürke, fújtató böhöm masina, a dobozban pedig három film várakozott rendezett sorokban. Édesapám kezembe adta a dobozt, és megkérdezte: „tudod-e, fiam, mi ez?” „A Csillagok háborúja!”, néztem rá csillogó szemmel, mert addig csak legendákat hallottam róla. „Megnézhetem?” Ő széles vigyorral rávágta: „Majd ha jó leszel” (ami annyit jelentett: „persze fiam, hol az eszed, hát éppen ezért hoztam”). Édesanyám egyből föllelkesedett, hogy húha, ez egy nagyon nagyfiús film, és ő már alig emlékszik rá, mert még az átkosban látták édesapámmal egy filmklubban. Úgyhogy összeült a család, felzúgott a böhöm videomagnó, forgatni kezdte a szalagot, majd felzúgott a nyitány, amit soha életemben nem felejtek el – olyan kalandok közepébe vitt, melyeket alig tudtam ülve végignézni. Aztán most, tizenhét évvel később, túl Buñuelen, Bergmanon, egy filmes egyetemet befejezve elkergetem emlékeimet és elvárásaimat, igyekszem minél szélesebbre nyitni a szemem, és varázslatra éhesen figyelni, hogyan tágul az a bizonyos univerzum.



És itt meg is rekedek az írással, folyton újrakezdem, törlök, csóválom a fejem – nehéz egyszerűen és egyértelműen leírni, hogy az univerzum nem tágult sehova: Az ébredő Erő enyhe csalódást okoz. És nem azért, mintha tiszteletlenül bánna az alapanyaggal, éppen fordítva – hiányzik belőle a látnok, a mesélő géniusz, a filmes fenegyerek, aki kalandozni hív az ismeretlenbe. J. J. Abrams egyszerűen egy rajongói filmet rendezett ahelyett, hogy bátran belegázolt volna a vadregényes vadonba. Mintha görcsösen méregette volna, meddig szabad mozgatni a kamerát, merre menjenek a színészek, meddig beszéljenek, hogyan és merre nézzenek – visszaköszönnek bizonyos képek és megoldások. Mintha nem merte volna elengedni az eredeti trilógiát. Gyakorlatilag újraforgatta a negyedik és az ötödik részt, elegánsan és nagy tisztelettel persze, új és kevésbé új karakterekkel, rettentően ismerős helyzetekkel. Erre a történetre vártunk volna ekkora hisztériával? Nem hiszem.



Meglehet, George Lucas nem nagy rendező, és az érzelmekhez sem ért igazán, de az biztos, hogy remekül szőtte a cselekményszálakat, ügyesen vezette a nézőt egy tartható irányba, éreztük, haladunk valamerre, a jelenetek szépen épültek egymásra – és éppen ez az érezhető irány hiányzik Az ébredő Erőből. Esetlenül ugrálunk ide-oda a gonoszak és a jók között, történnek dolgok meg nem is, félbehagyott jelenetek váltják a valóban izgalmas pillanatokat, dörmög egy gépember, és felperzselnek egy sivatagi falut, megismerjük az ismeretleneket és viszontlátjuk a régieket, miközben arra várunk, hogy történjen már végre valami meglepő. Valami, ami igazán számít. Új színeket és kalandokat keresünk, miközben a régieket látjuk újracsomagolva egy szebben csillogó páncélba. Ez pedig, drága uraim, Lawrence Kasdan és Abrams, szégyenletes és szomorú – egy ilyen forgatókönyvnél egy rajongói klub is kreatívabbat és értelmesebbet írt volna.

Ennyi, mármint ami a kesergést illeti. Ugyanis a fent vázolt gondok ellenére egyáltalán nem nevezhető rossznak Az ébredő erő – és ennek elsődleges oka az, hogy nyílt pátosza és ártatlansága üdítően hat a modern, hűvös és megkopasztott szuperhősfilmek között. Valami eredendően tiszta, gyermeki mégis csak belekerült, amitől az ember képes megadni magát félúton, beleszeretni megannyi bájos pillanatba, egy-egy mondatba, belső térbe, hegedűdallamba. A film hagyományos érzékenysége olyan ajándék, ami majdnem kárpótol megannyi butaságáért: vannak jók és rosszak, van dráma és megbánás, vannak naiv kalandorok és bizony, van itt tragikus veszteség is. Amikor Abrams görcsösen elvett, egyben adott is valamit cserébe: új fordulatokat és irányokat félt bevezetni, de egy új hőst mégis kirázott az ingujjából. Rey olyan főszereplő, aki simán lenyeli keresztbe Anakin Skywalkert Amidalástul meg Sötét-oldalastul. Rey nem nyafka királylány, inkább bolyongó útkereső, avagy majdnem hagyományos kamasz, helyét és célját kutatva az univerzumban, miközben egy koszos tanyán tengeti napjait. Amikor lecsúszik egy homokbuckán, instant ebédet kotyvaszt, nagyra nyitja szemeit, és kezébe veszi azt a bizonyos kék fegyvert – akkor tényleg történik valami, csodálkozunk és ámulunk, hiszen Rey mi magunk vagyunk, a kósza gyermek, aki a mindennapi bóklászás közepette titokban egy kék kardról álmodozik. Gyakorlatilag Daisy Ridley játéka és egyénisége varázsol minket vissza abba a messzi-messzi galaxisba, és csempész néhány könnycseppet a szemünkbe. Az új droid is kellően aranyos, majdnem R2-D2 színvonalon kommunikál – szép párost alkot az ifjú főhőssel. Aztán ott vannak a régi arcok is: jól esik az öreg Han Solo jelenléte, még ha érezhetően vesztett is a varázsából, és Chewbacca is kellemesen ordibál a csaták közepette. És ami Luke-ot illeti, hát, ez maradjon inkább titok – izgalmas lehetőséget rejt a jövőre nézve.



Sajnos a többi újoncra nem jutott annyi figyelem. Finn (John Boyega) már messze nincs jól megrajzolva, bár ő is rokonszenves és jópofa figura, de valahogy elnagyolták a karakterét, és Poe (Oscar Isaac) is csupán vázlata egy izgalmasabb szereplőnek, aki alig kap valamit a játékidőből. A csúnya páncélos gonosz bácsi, aktuális hörögő masina pedig nem több, mint egy középszerű Vader-utánzat – a Hitler-ihlette fiatal fővezérről inkább ne is beszéljünk, a film egyik fájdalmas tévedése.

Az igazi, égető és megrázó különbség a ’77-es Csillagok háborúja és az aktuális felvonás között nem más, mint hogy George Lucas nem Star Warson és Spielberg-filmeken nőtt fel – ő megalkotta a maga univerzumát megannyi inspirációból és forrásból táplálkozva, amiből egy újfajta, vagány, bevállalós mozi született, J. J. Abramsról viszont nehéz eldönti, kicsoda a modern filmművészetben: ha kell, Spielberg-klón lesz (Super 8), ha kell, akkor meg Lucast imitálja, de kézjegyről, vagányságról, egyéniségről egyáltalán nem beszélhetünk. Az egész mozi olyan, mintha centiről centire lemérték volna, miként csinálta anno Lucas, nehogy rosszat lépjenek. Így professzionális eredmény született, mégis kissé fakó. A csoda mégis az, hogy minden hiba ellenére az Erőt nem lehet csak úgy kisöpörni az univerzumból. Van tehát okunk bizakodni, van még remény a következő felvonásokra.

Pontszám: 7/10

Star wars: Az ébredő Erő

Színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi, 136 perc, 2015

Rendező: J. J. Abrams.

Forgatókönyvíró: J. J. Abrams, Lawrence Kasdan

Zeneszerző: John Williams

Operatőr: Daniel Mindel

Producer: J. J. Abrams, Bryan Burke, Kathleen Kennedy

Vágó: Maryann Brandon, Mary Jo Markey

Szereplők: Daisy Ridley, John Boyega, Harrison Ford, Mark Hamill, Carrie Fisher, Adam Driver, Oscar Isaac

Bemutató: 2015. december 18. (Forgalmazó: Fórum Hungary)