Vissza a természethez

A pedagógus is ember, csak jól titkolja – legalábbis Nathalie biztosan, aki állása mellett feleségként, családanyaként és depressziós édesanyja lelki támaszaként próbál helytállni. Imádott munkája és kiegyensúlyozott házassága láttán akár még irigyelhetnénk is, ám egy nap váratlanul beüt a krach: férje huszonöt év után egy fiatalabb nőre cseréli, anyja pedig balesetben meghal, és ráhagyja elhízott vadmacskáját. Itt kezdődik a polgári létbe belekényelmesedett Nathalie utazása „vissza a természethez”: ugyan az elveszett dolgokat már nem hozhatja vissza, de ahogy Rousseau híres mottója is sugallja, meg kell tanulnia elfogadni a változást, és a számára fontos értékek megőrzésével tovább haladni az útján.

Mia Hansen-Løve előző filmjében, a testvére által inspirált Edenben a kilencvenes évek DJ- kultúrájába kalauzolt, Az eljövendő napokban pedig az érme másik oldalát felvillantva napjaink negyvenes-ötvenes korosztályát veszi górcső alá. A váltás csak látszólag éles, hiszen a generációs konfliktusok hátterében megbúvó útkeresés kortalan – csakúgy, mint a zseniális Isabelle Huppert, akinek alakításában Nathalie egyik pillanatban még tekintélyt parancsolóan idéz fejből Rousseau-t tanítványainak, a másikban már szinte idegbetegként próbál egy csokrot beletuszkolni a kukába. Sok nő szeretne Natalie-hoz hasonlóan magabiztos lenni negyvenen túl, de hiába a tanárnő fiatalos lendülete, a hétköznapokban mégis folyton a korával szembesítik: szemtelenül beszólogató diákjaitól kezdve fiatal szeretőt tartó férjén át egészen a kiadójáig, ahol köteteinek letisztult borítóit a modernizálás jegyében ízléstelenül figyelemfelkeltőre akarják cserélni. Az a szerencséje, hogy minden buktató ellenére szellemileg kellőképp fel van vértezve a túléléshez, és második nekifutásra már nem egy tinédzser szertelenségével, hanem a mögötte lévő élettapasztalat birtokában vág neki a boldogságkeresésnek.

A segítség Nathalie egykori kedvenc diákja személyében érkezik. A filozófiaórák kereteit kinőve Fabien maga is tanár, tanulmányok szerzője, mellesleg egy anarchista csoport egyik hangadója. Miután minden összeomlik, a nő az ő útmutatásával veti bele magát eddig ismeretlen dolgok megtapasztalásába. Ennek izgalmas, visszatérő helyszíne a hegyekben elrejtett kis farm, ahol az említett anarchisták kommunában élik mindennapjaikat. A világtól elzárt kis ház romantikája nemcsak párhuzamosan három nyelven zajló filozófiai vitákat ihlet, de a némiképp felcserélődött tanár–diák kapcsolat is új fordulatot vesz itt – mindazonáltal nem esik át a ló túloldalára a forgatókönyvírói kreativitás, és végig a barátság keretein belül marad ez a furcsa viszony. Ezen a helyen jön rá Nathalie, hogy bármennyire laza, amit ezek a huszonévesek megpróbálnak megvalósítani, számára már múlt idő. Érett fejjel már inkább csak a távolból figyeli a világmegváltó terveket dédelgető fiatalokat, mert bármennyire szeretné, nem tartozik közéjük. Figyelemre méltó, ahogy Hansen-Løve finoman, ugyanakkor félrebeszélés nélkül ad egyfajta edukációs jelleget filmjének. Csak keveseknek sikerül a baletthez vagy operához hasonló magas kultúrát igazán élvezetesen mozgóképbe integrálni, és a filozófia sem kivétel ezalól. Az eljövendő napok azonban távol áll a filozófusokhoz társított negatív sztereotípiáktól, és játszi könnyedséggel valósítja meg, mutatja be gyakorlatban a papíron sokak számára nehezen érthető elméleteket.

Határozottan egyetlen karakter körül forog a film, de ennek hátulütője is van. Hiába épül ki egy kompakt, kevés szereplőből álló kapcsolatrendszer a történetben, a legtöbb karakter csak feltűnik, majd eltűnik Nathalie életéből, és ezt a mutatványt ismételgetik újra meg újra. Szerepük a konfliktusgenerálásban merül ki, minden más tekintetben kifejezetten alulírottak – például a férj, aki a Bechdel-teszt inverzét megvalósítva soha nem keveredik a feleségét mellőző interakcióba senkivel. Nagyon kevés olyan jelenet van, amiben Nathalie nem szerepel, és ezek érezhetően nem is működnek igazán, hiszen nincs még egy olyan karakter, akit akár csak a minimális azonosuláshoz szükséges mértékben megismernénk. A határt is egyedül a szimpatikus öregdiák súrolja, aki közel s távol az egyetlen intellektuálisan kielégítő beszélgetőpartner, de végső soron ő is csak a Nathalie-val való relációjában értelmezhető figura.

Az eljövendő napok nem olyan film, ami fordulatos cselekményével ég bele az emlékezetünkbe, sokkal inkább sajátos hangulata és a benne megfogalmazott kérdések miatt nem tudjuk sokáig kiverni a fejünkből. Kicsit olyan, mintha sem eleje, sem vége nem lenne, csak lebegne az éterben. Lendülete mégis végig életben tartja, és Isabelle Huppert parádés alakításában külön öröm nézni ennek a kissé őrült nőnek a csetlés-botlását. A melankólia, a humor és az intellektualitás tökéletes egyvelegét kapjuk Hansen-Løve filmjében, ami némi nyitottságért cserébe páratlan élmény.