Hitchcock-limonádé

Rossz filmet rendezni egy zseniális filmrendezőről nevetséges paradoxon. Különösen az, ha a film története az alkotók szándéka szerint a Psycho keletkezéstörténete köré szerveződik. Ez önmagában még nem lenne baj, hiszen a filmtörténet egyik legismertebb műfajteremtő filmje kiváló alap lehetett volna Hitchcock különleges alakjának és alkotómódszerének bemutatására. Sacha Gervasi azonban végig rossz úton jár. Minden életrajzi motívum hamissá válik filmjében.

Az Észak-Északnyugatot éppen befejező 60 éves Hitchcockot közeledő öregségével küzdő, művészi teljesítményében is kiüresedő, fáradt alkotóként mutatja be, aki kétségbeesetten keresi a megújulás lehetőségét, és unalmas közhelyeket puffogtat az alkotói szabadságról. Hitchcock visszaemlékezéséből (Truffaut-nak adott gigainterjújából) ellenben tudhatjuk, hogy a Psycho nem így indult: „Nem azzal az elhatározással vágtam bele, hogy na, most csinálok egy nagy filmet”. Sokkal inkább kísérletezésnek szánta, kevés pénzből „tv-szerűen” akart forgatni, és „saját fejlesztésű” filmnyelvét akarta tovább építeni.

Ezzel ellentétben ez a film azt érezteti, mintha az igazi ihlető erő a Psycho témájának és Hitchcock pszichológiai (neurotikus) jellemrajzának tökéletes egybeesése lett volna. Ez az alapgondolat, miközben a filmet (és a nézőt) tévútra vezeti, szánalmas jelenetek sorozatát produkálja. Ilyen az, hogy az alkotók Ed Geint, a Psycho történetét ihlető valóságos sorozatgyilkost Hitchcock tudatalattijának állandó szereplőjeként „meghívják” a történetbe, és ezt a film egyik fő motívumaként taglalják, mintha Ed és Hitchcock frusztrációi, aberrációi azonos tőről fakadnának. Ez pusztán gyenge erőlködés marad, sem gazdagabbá nem teszi Hitchcock jellemrajzát, sem pedig izgalmasabbá a történetet. Hiteltelen és hatásvadász, amint a másik fő életrajzi motívum, Hitchcock és felesége, Alma Reville (Helen Mirren) kapcsolatának bemutatása is.

Ez a motívum jogosan lehetett volna a film meghatározó vonala (ez most úgyis divatos, lásd Spielberg Lincolnját), hiszen Alma Reville volt az első és saját bevallása szerint az egyetlen nő Hitchcock életében, aki bizonyosan nem csak egyszerű feleség mivoltában jelentett sokat számára. Egy ilyen kapcsolat mélysége lehet történetformáló erejű, de nem abban a leegyszerűsített formában, kimódolt, közhelyes féltékenységi szekvenciává degradálva, ahogy ebben a filmben megjelent. Ennek alkotóelemei: Withfield Cook (Danny Huston) nyálas figurája és önérdekű udvarlása, mellyel csak Alma alkotóerejét akarja kihasználni, Janet Leigh (Scarlett Johanson) frivol és sematikus jelenetei, Vera Miles (Jessica Biel) szenvelgése (ki tudja min). Mindez megfűszerezve Hitchcock féltékeny szenvedésével.

A rendezőt alakító Sir Anthony Hopkins játéka különleges és erős, de maszkolásának mértéke felveti azt a kérdést, vajon érdemes-e színészként egy ilyen jellegzetes karaktert választani, ha arcát ennyire el kell változtatnunk. A film tehát a tűrhető színészi játékok ellenére is csupán a brazil szappanoperák legszebb hagyományait idézi. Csakúgy, mint a film vége, amely elválaszthatatlan alkotótársként mutatja be Almát Hitchcock mellett, és azt sugallja, a Psycho az ő közreműködése, szakértelme és tehetsége nélkül nem lett volna az, ami. Ez azonban a hitchcocki alkotástörténetet ismerve szintén durva leegyszerűsítés.

Szintén elkeserítő, hogy az életmű még egy különleges jellegzetessége, a „leskelődés” – más, a fogalmat jobban lefedő szóval a voyeurség – milyen szánalmasan leegyszerűsítve minősül át a filmben egyszerű kukkolássá. Truffaut így írt erről Hitchcockról szóló könyvében: „Louis Ferdinand Celine két csoportba osztotta az embereket: exhibicionistákról és voyeurokről beszélt. Nyilvánvaló, hogy Hitchcock az utóbbiak közé tartozik. Nem vesz részt az életben, mindig csak szemléli.” Ez a szemlélődés azonban más, mint a színésznők meglesése az öltözőben vagy a függöny mögül, amint azt itt láthattuk. Ez a szemlélődés a filmkészítő (magasztosabban minden vizuális alkotóművész) attitűdje a világ felé, a képek kiválasztásának (kivágásának) gesztusa. A film filozófiai alapköve. Hitchcock még ezen is túlment, hiszen azt vallotta: „Minden nézőben egy leselkedő veszett el”.

Végül térjünk ki a zuhanyzós jelenetre, melyet ebben a filmben nyugodtan tekinthetünk a didaktikus hatásvadász álpszichologizálás csúcsának. A jelenet sikertelenségén és a színésznő ihlet nélküli játékán (vagy ki tudja min) bevaduló Hitchcock a forgatáson magához ragadja a dublőrtől a kést, és miközben vadul kaszabol az immáron valóban halálra rémülő Janet Leigh felé (Scarlett Johansson néhány jó pillanata), a színésznő helyébe képzeli összes vélt és valós ellenségét (beleértve Almát és a Paramount Stúdió zord főnökét). Ezzel a filmtörténet egyik legismertebb és leghatásosabb jelenetét egy erőtlen parafrázissá jelentékteleníti, a legtávolabb kerülve a hitchcocki filmkészítés esszenciájától, a suspense-től, a  feszültségkeltéstől.

Sacha Gervasinak az első eredetinek tűnő és főhőséhez méltó filmes megoldást a film vége felé sikerül produkálnia, mikor a Psycho első vetítésén láthatatlan karmesterként vezényli a nézők reakcióit. Kár, hogy ez sem eredeti ötlet, hiszen Hitchcock a Psychoról így beszélt Truffaut-nak: „Ennek a filmnek nagyon érdekes a szerkezete, meg kell mondanom, hogy sohasem élveztem ennyire, hogy lóvá teszem a közönséget. A Psychoval pontosan úgy irányítom a nézőket, mintha orgonán játszanék.”

Sacha Gervasi Hitchcockja viszont nem csupán ehhez képest egy didaktikus és érdektelen, invenciótlan, bárgyú mese, még a szappanoperából is a gyengébb fajta: filmes megformálásában esélye sincs megidézni a hitchcocki örökséget.



Hitchcock
Rendezte: Sacha Gervasi
Színes, feliratos, amerikai romantikus dráma, 98 perc, 2013 (InterCom)