A hobbit első felvonása,
A Gyűrűk Ura előzményeit elmesélő film egy nosztalgikus, mégis kaotikus utazáshoz hasonlítható. Persze, a táj és a környezet továbbra is szemet gyönyörködtető, de a választott ösvény, a tempó és a légkör messze nem olyan izgalmas, mint a
Trilógia esetében volt.
Persze szó nincs arról, hogy
A Gyűrűk Ura filmek komolyságát, drámaiságát hiányolnánk: aki olvasta, tudja jól, hogy
A hobbit könnyedebb hangvételű mese, és e téren nincs is gond, Jackson csapata remekül kapta el Tolkien regényének hangulatát. Mindjárt az elején meg is kapjuk az egyik legjobb, leghumorosabb részt: törpök bukkannak fel Bilbó nyugodt hobbitházában, és tolakodva kipakolják a takaros éléskamrát, spontán lakomát csapva a kis házigazda legnagyobb bánatára. Esznek-isznak, vitáznak és viccelődnek. Megérkezik Gandalf, a mágus, aki szintén csatlakozik a borozós, kézzel-lábbal zabáló társasághoz. Aztán víg pakolásba kezdenek, énekelnek is – úgy törpösen –, pipadohányt szívnak, és mi örömmel hallgatjuk kalandról, hősiességről szóló regélésüket. Igen, ez a világ hiányzott nekünk, egy újabb remek kaland Középföldén, egy ősi kincs nyomában, tűzokádó sárkánnyal viaskodva! Ám ahogy kilépünk a hangulatos otthon ajtaján, ahogy elindul a vándorlás, egyre nehézkesebben haladunk előre, és egyre jobban fáradunk.
Az alkotók Tolkien „rövidke” fantasztikus regényét három filmre bontották szét, hogy még teljesebb, még nagyobbat kaszáló alkotások szülessenek. A végeredmény azt mutatja, ez hiba volt, mert feszes tempó és elegáns mesélés helyett ide-oda csapongunk az író fantáziabirodalmában, a Középföldén játszódó történetekben. Kapunk hát mindenből egy kicsit: támadnak az orkok – csúnyábbak és tökéletesebbek, mint eddig –, jönnek a monumentális légi felvételek, a lassított utolsó pillanatok, a törpök királysága, a szép tündék, a trollok, egy barna mágus, mert őt eddig még nem láttuk – kimaradt valaki? Ó igen, jön Gollam is, mert nélküle nincsen Középfölde.
A jól bevált (és különben csodálatosan kitalált) elemek valahol még mindig képesek gyönyörködtetni, olykor átfut az emberen a meghatott bizsergés: a tündék idilli világa, építészete ismét megbabonáz. Gollam jelenete igazi csúcspont, egészen nyomasztó, közben pedig ordítóan mulatságos. Gandalf jelenléte önmagában is kisebb öröm, és Ian McKellen továbbra is az egyik leghitelesebb mágus, akit valaha láttunk. De ne feledjük újdonsült hősünket, Bilbót, akit Martin Freeman keltett életre: okoskodik, esetlenül csatázik, kissé önző, de szerethető karakter válik belőle. Vérbeli hobbit. És végül a törpök: zömök kis öntudatok, kemény öklű harcosok – talán Tolkien is ilyennek képzelte őket.
Ez mind örömteli lenne, ám egységes egész helyett így epizódokat látunk, jelenetek váltakoznak – egy szenzációs után egy egészen középszerű következik –, szereplők lépnek be meg ki. Sajnos nem volt elég egyszerűen „csak” középföldi mesét mondani, muszáj volt monumentális „nem készítek 160 percnél rövidebb filmet” alkotni – így sajnos szanaszét szóródott az energia. Mire eljutunk a végső nagy csatához, ahol végre összecsap a főork és a főtörp, már csak fáradtan legyintünk. Elvesztettük a tempót, a lelkesedést, megtört a varázslat.
Sok mindent látunk tehát, mégis hiányérzetünk marad. Hiányoznak a csendek, a levegő, a biztos (történet)vezetés. Peter Jackson addig bolyongott Középföldén, annyi mindent meg akart mutatni, hogy végül összezavarodott és eltévedt. Úgy tűnik, már megvolt élete filmje: minden, amit
A Gyűrűk Ura után látunk, lehet, hogy csak ráadás. Reméljük nem. És reméljük, a következőkben nem 3D-vel kíván lelket önteni a filmjeibe, hogy befoltozza a lyukakat, mert azzal nem sokra fog menni. Ez a High Frame Rate (HFR = 48 képkocka/másodperc) pedig fölösleges és fárasztó extra – kerüljük el, mert csak rontja az élményt. Mert mindenképp moziélményről beszélünk, hangulatos alkotásról, nosztalgikus utazásról – semmi többről.
A hobbit - Váratlan utazás (The Hobbit: An Unexpected Journey)
rendezte: Peter Jackson
színes, magyarul beszélő, amerikai–új-zélandi fantasy, 169 perc, 2012 (Fórum Hungary)