Hollywoodi hegycsúcs

Míg a korábbi film nem egyszerű túlélősztori volt, hanem a fagyos reáliák találkoztak benne a megmenekülő kisember csaknem tündérmesébe illő csodájával, addig az Everest átlagba simuló, egyéniséget nélkülöző hollywoodi bérmunka (és még csak laktató mágikus realizmus sincs benne), hiába kecsegtetne többel a mese. Kormákur nagyot zsákolhatott volna, ha ígéretéhez hűen száműzi a cselekményéből az általa „érzelmi pornónak” hívott melodrámát, ehelyett giccsel öntötte el a jó két óra zömét, az „igaz történet” lózung maradt. Az 1996-as Csomolungma-tragédia rideg, távolságtartó nyelvezettel ríhatott volna ki a tömegből – a direktor ellenben akarva-akaratlanul a könnyebb utat választotta. Hiába trónol a játékidőn a pszichológiai realizmus, a figuráknak nincs igazi mélysége – Rob Hall, Beck Weathers, Doug Hansen, Yasuko Namba csupán régi hírlapokból kiollózott, internetes oldalakról kinyomtatott papírfigurák: nem közülünk való halandók, hanem az Álomgyár által kizsákmányolt „élő” emlékművek. Hiába tudjuk meg, hogy egyikük fejét kitisztítja a hegyi levegő, a másik gyerekeknek kíván örömet szerezni, a harmadik hét csúcsból már hatot megmászott, ezek lényegtelen töltelékinfónak hatnak (még ha valóban igaz tények is), amelyek nem szolgálnak igazi karakterfestészetet.



Kormákur azért néha erőre kap, de sajnálatosan csak pillanatokra. Amikor például Rob Hall verejtékezve fetreng a hóban az Everest oldalán, amibe aztán bele is fagy, vagy amikor a szereplők alig tudnak beszélni a hóvihartól, már-már naturalista kegyetlenséggel riogat a film. Sajnos azonban a stúdiófilmes, PG-13-es kívánalmakat be kell tartani, így a szőrmentén felvillanó húzós részeket folyton a vadgiccs váltja: telefonáló, gyermeket váró, epekedő feleség, aggodalmaskodó orvosnő, továbbá „nem akarok meghalni!”, „a hegyé az utolsó szó”-típusú klisészentenciák. A filmvégi epilógok, fotók és videobejátszás pedig csak megerősítik: szépelgő nyálfilmet láttunk. Így a mostanság nagy átváltozóművésznek titulált Jake Gyllenhaal (a tavalyi hátborzongató Éjjeli féreg-alakítása után) képessége ugyanúgy veszendőbe megy, mint Jason Clarke-é, Josh Broliné vagy Emily Watsoné, de akár az ensemble többi nevét is említhetnének. Bizarr módon épp a címbeli 8848 méter magas óriás a legnagyobb sztár. Salvatore Totino lenyűgöző képein kel életre a Dolomitokból, Nepálból származó vágóképeken, amelyeken – a 3D-nek is köszönhetően – fenségessé, legyőzhetetlenné, makacs, senkit a közelébe nem engedő természeti ősentitás-abszolútummá magasztosul. Néha úgy érezzük, a szereplőkkel együtt járjuk meg az alaptábort, érintjük meg a sziklát, lépdelünk fel a monstrum oldalán – a drámába oltott kaland illúziója ilyenkor teljes.

Látványfilmként nagyon jól muzsikál Kormákur mozija, megrázó kudarctörténetként viszont csúfosan megbukik. 2006-ban egy-két újságíró a szintén valós történeten nyugvó World Trade Center premierje idején arra figyelmeztette a rendező Oliver Stone-t, hogy hiába imádkozott a főszereplő tűzoltó és/vagy látogatta meg kórházi ágyban fekvő szeretteit a valóságban is, a jelenet ettől a vásznon nem lesz kevésbé negédes. Hasonlóan jár az Everest is: az állítólag szó szerint átültetett melodramatikus párbeszédek hiába kerülnek moziba, ha egyébként nem visszafogottak. Tegyük hozzá, Kormákur még így is mértéktartóbb amerikai kollégájánál: nem tolja az arcunkba mindenáron a tragédia keserveit, viszonylag későn szabadul el könnyfacsaró masinériája, ezért hegymászódrámája/katasztrófafilmje valamivel többet ér az ikertornyos hőseposznál. Azt pedig – mértéket ismerő vagy nem ismerő hollywoodi stúdiótermék lévén – ne firtassuk, milyen dokumentumokat használt a rendező Krakauertől Bukrejevig – az Everestnek a fikció szféráján belül kellene hiteles drámaként odasóznia. Kormákurnak pedig, úgy tűnik, Izlandra kellene visszatérnie, ahol nyeregben érezné magát nemzedéki dramedyk (101 Reykjavík), családi drámák vagy komédiák (A tenger, Fehér nászéjszaka) vezénylőjeként, de az sem lenne baj, ha abszolút független, kevés pénzű, rémálomszerű indie-ket (Lélegezz!) forgatna.



Pont: 6/10

Everest
Színes, szinkronizált, brit-amerikai-izlandi katasztrófafilm, 121 perc, 2015
Rendező: Baltasar Kormákur
Forgatókönyvíró: William Nicholson, Simon Beaufoy
Operatőr: Salvatore Totino
Szereplők: Jason Clarke (Rob Hall), Josh Brolin (Beck Weathers), Jake Gyllenhaal (Scott Fischer), Keira Knightley (Jan Arnold), Michael Kelly (Jon Krakauer)
Bemutató dátuma: 2015. szeptember 17. (Forgalmazó: UIP-Duna Film)