Erre még Buñuel is csettintene

Egy sötét mozitermet látunk, velünk szemben ülnek a nézők. Úgy néznek fel a vászonra, ahogyan mi nézünk rájuk. Majd felülnézetből látjuk a őket, és olyan érzésünk lesz, mintha egy kamera épp minket filmezne, mintha arra lenne kíváncsi, hogy mit akarunk, mik vagyunk, minek ülünk itt a sötétben. Valami élményre vágyunk, valami újra, valami igazira? Vagy  csak holmi szépre és különösen érzelmesre? Mit várok a színésztől – hogy játsszon jól? Dolgozzon, hogy én jól érezzem magam? Leos Carax rendező pedig nem hagyja, hogy nyugodtan elmerüljünk az aktuális kis esti szórakozásunkban. Célja nem kevesebb, mint direkt módon provokálni a közönséget. És micsoda nagyszerű provokációt kapunk!

Egy férfit követünk, reggeltől késő estig. Megismerkedünk a munkájával, és megnézzük, hogyan végzi azt. Fehér limuzinos utazása során különböző dossziék várják a hátsó ülésen, melyekben megbízások sora áll, teendők az aktuális napra. Monsieur Oscar – vigyázat, beszédes név – pedig eleget is tesz a munkának. Tükör elé ül, parókák és kosztümök után kutat, műszemet helyez be, majd kifesti az arcát, hiszen mindegyik megbízás más és más ember eljátszását jelenti. Oscar tehát reggeltől napestig egyik szerepből ugrik a másikba. Ha családapát kell alakítania, aki kioktatja megszégyenült kamasz lányát, ráncos lesz és megkeseredett, ha a szerep undorító és perverz, akkor is eljátssza teljes átéléssel, ha drámai és szomorú, akkor azzal azonosul teljes mértékben, ha gyilkolni kell, hidegvérrel teljesíti feladatát.

Minden egyes szituáció gyakorlatilag egy külön fejezet a filmben, mely a maga valóságán belül tökéletesen hiteles és hatásos. Leos Carax úgy készített filmet a filmről, hogy közben egyszer sem látunk kamerát vagy forgató stábot. Épp ezért zavarba ejtő egy-egy szituáció: ez eljátszott vagy nem? – tesszük fel a kérdést magunkban. Úgy tűnhet, mintha Luis Buñuel tiszteletére készített polgárpukkasztó művészfilmet látnánk, de egy főhajtásnál jóval több a Holy Motors. Az biztos, hogy az említett alkotó örömmel csettintene egyet a mű láttán, és elégedett mosollyal nézné a közönség meghökkent és értetlen, olykor piruló tekintetét.

Leos Carax minden furcsa és meglepő gesztusával az emberi létről kíván beszélni, és valójában nem tesz mást, csupán egy kegyetlen tükröt tart a 21. század nyugati társadalma elé.  A tükör természetesen művészi képet ad világunkról, torzít és feje tetejére állít, hogy a megszokott elemek végre elveszítsék evidenciájukat, hogy a rutinos képfogyasztás mellé kérdőjel kerüljön. Kapunk hát mindenből egy keveset: halált, drámát, szépséget és perverziót, ritmusos tempót és kibírhatatlan lassúságot, kiszámíthatatlan sorrendben, hogy egy percig se érezzük magunkat biztonságban. De csakugyan emiatt járunk moziba? Mindent látni akarunk, erektált péniszt és összezúzott emberfejet is? És mi a helyzet az emberi méltósággal és intimitással? – szegezi nekünk a kérdést a rendező, miközben szobrot emel azoknak, akik az őrült, valójában bennünk élő és általunk gerjesztett elvárásokat elégítik ki.

Minden csínja és csavarja mellett valódi posztmodern ódát látunk a színészmesterségről. A cím is erre utal: a színész a legszentebb „gép”, mely újra és újra mások bőrét ölti magára, csak azért, hogy nekünk, nézőknek jó legyen, hogy általa élhessünk át szituációkat, érzelmeket, akár szélsőségeket. Csakhogy ezalatt a színész is sérül, elfogy és elveszik a szerepek forgatagában.

Carax ezért azt kívánja, sérüljünk mi is egy kicsit, vesszünk el szereplőnkkel együtt. Mert a sok álarc láttán lehull a néző sajátja: meztelenné válunk, és szembesülnünk kell saját értékeinkkel, kérdéseinkkel, a szeretethez és az élethez való viszonyunkkal. Ez a lényeg. És ehhez kapjuk a groteszk helyzeteket, miközben igazán esendő és megható jelenetekkel is találkozunk. Végignézhetjük a filmtörténet egyik legszebb és legfilmszerűbb haldoklását. Látunk csodálatosan bizarr éneklős jelenetet Kylie Minogue-gal, mely a földi lét értelmét kutatja, hogy aztán gyalázatos és felháborító képek következzenek.

Ha a színészé, a legszentebb „motoré” a főszerep, akkor nem mehetünk el szó nélkül Denis Lavant teljesítménye mellett. A Színjátszás Oktatófilmjében Lavant játéka, sőt az egész film belekerülhetne. Hiteles öregúrként, hiteles beteg őrültként és alvilági gyilkosként is. A szemünk láttára változik át: csodálatos, egyben egészen merész munkát végzett, egyszer nézhetetlenül undorító lesz, máskor meg egyenesen megszépíti érzékenysége.

A Holy Motors lassú, igazi nézőt próbáló élmény. Hideg színekkel és kevés zenével, sok fagyos képpel elmesélt alkotás. A Frankofón Filmnapok magyarországi premiervetítésén az Uránia nagyszámú közönségéből legalább tízen elhagyták a termet, nagyjából egy óra után. A többség azonban végigülte a filmet, és a végén döbbenten pislogtak egymásra. Ám a döbbent arcokon meghatott mosoly is bujkált, és biztos, hogy sokan felejthetetlen élményben részesültek.

„Csak kicsit volt beteg” – van is igazság az egyik megszeppent egyetemista véleményében. A filmet lehet, hogy fájdalmas végignézni, de egy kisebb katarzist élhetünk át, mely ahhoz fogható, mint amikor felébredünk egy rémálomból. Tisztulni és értékelni vágyunk majd utána – saját magunkat is. Persze az sem ártana, ha az európai elit olykor valami szívmelengetővel és értékőrzővel állna elő. Arra is van igény!



Holy Motors
Rendező: Leos Carax
Színes, feliratos, francia thriller, 115 perc, 2012 (Szuez Film Kft.)