Az illúzió hatalomátvétele

A technikai innovációk úgy épülnek be a mindennapjainkba, mint cukor a véráramba – és a virtuális valóság a legújabb trend. Családomban is felbukkant a lábát lóbáló óvodás Jézuska-hozta VR-szemüvegben. „Jönadínó, jönadínó, mindjárt rámtapos!”, sikongat a kisfiú a székben, száját eltátva bámul a krétakori lényre. „Te is kipróbálod? Olyan, mintha tényleg ott lennél”, mondja csodalátott szemekkel. Gyanakodva fejemre húzom a szettet, és a dzsungelfák fölém magasodnak, koronájukon átszűrődik a prehisztorikus fény. Az őshüllő felé hadonászva arra gondolok, milyen komikusan festhetek kívülről, de egy percre rá már Alice-ként ereszkedek lefelé a nyuszi barlangjába. Az illúzió átvette felettem a hatalmat.

Bő fél évszázaddal ezelőtt Hugo Gernsback, a science fiction atyja hetvennyolc évesen egy házi készítésű tévészemüvegben pózolt a Life Magazinnak, azt állítva, ez a jövő. Akkor a cikkíró még elpoénkodott a „neo-marsi stíluson”, de a kilencvenes években Hollywood már nagykanállal falta a virtuális valóságot. Ez volt a virtuális- és a szimuláltvalóság-filmek évtizede, melyek rendre megkérdőjelezték az ismert világ határait. Ha képesek vagyunk olyan hihető világokat kreálni, melyek megkülönböztethetetlenek a miénktől, honnan tudjuk, hogy most a valóságban vagyunk? (Tizenharmadik emelet, eXistenZ) Mi van, ha csak agyak vagyunk a tartályban? (Mátrix) De meglepően kevés film dolgozta fel azt az eshetőséget, mi történik akkor, ha az emlékből is árucikk válik.

Az 1995-ös Strange Days helyszíne Los Angeles, a forrongó urbán pokol – és a világ a bombasztikus millenniumi partira készül. A bűvösképű Ralph Fiennes alakítja Lenny Nerót, a zsaruból lett élménydílert, aki a feketepiacon seftel lemezeivel: „Én vagyok a varázsló”, „a tudatalatti Mikulása”, „a fő kapcsolatod a lelkek kapcsolótáblájához”. Az FBI-tól kiszivárgott SQUID-technológia lehetővé teszi, hogy valós időben rögzítsük élményeinket. Hajnali kocogás a tengerparton, vad autós üldözés, intim élvezet – tallózhatunk, akár a videotékában, majd kényelmes fotelba süppedve megnyomjuk a playt, és benne is vagyunk a pillanatban. Akkor és ott másik ember lehetünk, belehelyezkedve más testébe és elméjébe. Mi járhat a nők fejében? Milyen lehet a pápa egy napja? Újraélhetnénk a születésünk anyánk szemszögéből. Minden lehetséges, ha ment a felvétel. Tökéletes empátia – ezt kínálja a SQUID.

De a visszaélésnek sincs határa. Ha sose tudjuk, mikor vesznek minket, akkor a megfigyelés és a szórakoztatás megkülönböztethetetlenné válik. Az élményeiden nincs többé copyright. Egy napon Lenny birtokába kerül egy blackjack klip, azaz egy olyan felvétel, ahol a viselő meghal rögzítés közben. Egy perverz kéjgyilkosságot rögzít a lemez, ahol az erőszaktevő áldozatára is felszerel egy felvevőt, így áldozata érzi gyilkosát, és fordítva. Olyan tudati hurkot teremt, ahol a nézőpontok egyesülnek. A visszajátszáskor a szerepek egymásra íródnak: egyszerre leszel néző-gyilkos,-áldozat, és lehetetlen kivonni magad a kín és az élvezet ambivalenciája alól. A SQUID-del az utolsó védővonal, a tudati burok bomlik le.

Az 1990-es Eml é kmás egy Philip K. Dick novella adaptációja (We Can Remember It For You Wholesal, 1966). Douglas Quaid (Arnold Schwarzenegger) álma, hogy eljusson a Marsra. Hogy ne csak egy – átvitt és szó szerinti értelmben – földhözragadt munkás legyen. Elvileg az álmát csak egyetlen módon válthatja valóra: virtuális formában. A Rekal(l) vállalat kétheti élménynek megfelelő emlékcsomagot kínál. Mivel a kliens nem emlékezik majd a beültetésre, így az import emlékek autentikusnak hatnak majd. Ígéretük szerint az „olyan-mintha” jobb, mint a valóság. Nincs se sorban állás, se elveszett csomag, se turisztikai csalódás. Mr. McClane, a vállalatigazgató szavaival: „Nem a másodosztályt választja. A tényleges emlék a maga határozatlanságában, megszakításaival, kihagyásaival, ne is említsük a torzításokat – az másodosztály.” Quaid számára megnyílik a lehetőség: végre láthatja a Mars látványosságait, és titkosügynökké válhat, aki megmenti a bolygót.

A film fifikásabb, mint gondolnánk, ugyanis a valóság két lehetséges verzióját futtatja párhuzamosan. Az egyikben Quaid valóban titkosügynök, akinek törölték korábbi emlékeit, és egy új élet díszleteit húzták fel a gyanútlan férfi köré. A múlt azonban nem nyugodhat, és Quaidet visszarántja korábbi élete. A másik esetben viszont a marsbeli utazás és az összes kaland csupán egy elképesztő virtuális álom a szimulált valóságban. Ezek a szcenáriók bizony keményen ellentmondanak egymásnak, mégse lehet eldönteni, melyik az igazság, s melyik a képzelet. A Total Recall két trükkel machinál: egyrészt arra épít, hogy az emlékeink szubjektívek, másrészt még azelőtt lezárul a film, hogy valamelyik értelmezés felülkerekedhetne.

A Dark city (1998) egy metafizikus noir detektív sci-fi. John Murdoch (Rufus Sewell) amnéziával és egy hullával ébred a végtelen metropoliszi éjszakában. Nem érzi magát gyilkosnak, de mivel a nyomok felé vezetnek, Murdochnak mihamarabb rá kell jönnie, ki akarta őt gyilkosnak beállítani és miért. Hamarosan kiderül, hogy az összeesküvés monumentálisabb egyetlen emberi életnél: a város összes lakója áldozatává vált. A várost ugyanis humanoid Idegenek (The Strangers) tartják irányításuk alatt, és egy gigászi társadalmi kísérletet folytatnak a lakókon. Azt kutatják, miben is áll embernek lenni, s ettől remélik fajuk túlélését.

A kísérlet helyszíne egy mesterséges sziget az űrben. Ez a tökéletes szimulált valóság, ahol a lakók úgy hiszik, a Földön élnek, megszállóikról pedig nincs tudomásuk. Az teszi őket védtelenné, hogy nem uraik az emlékeiknek, így ki vannak szolgáltatva a totális manipulációnak. Időről időre új emléksémát kapnak, komplett múltat és identitást, majd új emberként térnek magukhoz álmukból egy új otthonban, új családdal, új munkahellyel. A személyiségprofilok gazdát cserélnek, a városlakók pedig a felejtés labirintusában élik temporális életüket egy meghamisított emlékörvény körforgásában.

A Strange Days virtuális valósága tisztán elkülöníti a valóságot a képzelettől, különlegessége abban áll, ahogy az emlékek megoszthatóvá és átélhetővé válnak. A Total Recall import emlékei is autentikus élményeket kínálnak, de azok olyan hitelesnek tűnnek, hogy észrevétlenül beleépülnek a valóság szövetébe. A Dark Cityben nincs semmi virtuális, mégis tökéletes látszatvilág, melynek motorja az emlékek gátlástalan manipulációja. A kilencvenes évek mozimáza talán avul, de ötleteik egyre aktuálisabbak. Identitásunk és ismereteink biztonságát memóriánk ördöglakatja garantálja. Ha ezt sokáig feszegetjük, hamarosan feltárulhat Pandóra szelencéje.

Képek forrása: Neo-marsi stílus 1. , 2.; Strange Days; Emlékmás; Dark City