„Az élet folyamatosan röhejes”

Nem nyomaszt, hogy a Rossz verseket sokan már látatlanban is a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanhoz hasonlítják?

Kezdetben nyomasztott. Először akkor szembesültem vele, amikor sajtónapot tartottunk a Rossz versek forgatásán. Minden újságíró azt kérdezte, olyan lesz-e, mint a VAN. Elfogadom, már csak azért is, mert büszke vagyok az előző filmemre. Örülök, hogy el tudtuk készíteni nagyon kevés pénzből, és négy évvel a bemutatása után is beszélnek róla az emberek.

A VAN mindössze tízmillió forintból készült, és mivel a nagyközönség még nem ismerte a neved, nem volt rajtad nyomás. A Rossz verseket jóval komolyabb költségvetésből forgathattad, támogatta a Filmalap is, viszont a VAN sikere miatt nyilván nagyobb volt az elvárás a nézők és a szakma részéről. Melyik volt a nagyobb kihívás?

A Rossz verseknél nehezebb filmet jelenleg elképzelni sem tudok. Olyan hosszú, komplikált, sokrétű folyamat volt, hogy nem is láttuk előre, milyen lesz a végeredmény. Rekordszámú forgatási napot tartottunk, több évszakban vettük fel a jeleneteket, két operatőr dolgozott a filmen, és menet közben kezdtünk el vágni. A forgatás előtt egy hónappal dőlt el, hogy én leszek a főszereplő, az egyes részeket nem időrendben rögzítettük, és öt különböző nyersanyaggal dolgoztunk. Szerintem évek múlva is egy őrült nehéz munkaként tekintek majd vissza erre az időszakra. Rettentően büszke vagyok a stábra.

Kínosan ügyeltél rá, hogy a Rossz versek még véletlenül se hasonlítson túlságosan a VAN-ra?

Szerintem két közös pont található a VAN-ban és a Rossz versekben: mindkettőben megjelenik a szakítás témája, és ugyanazok a színészek alakítják a főszereplő szüleit. Hogy ez miért alakult így, annak prózai okai vannak. Kovács Zsolttal és Takács Katival olyan bizalmas szakmai kapcsolat van köztünk, amit rengeteg idő és energia volt megteremteni, másrészt tökéletesen tudják, hogy rendezőként mik az elképzeléseim. Szeretek velük dolgozni. A szakítás mint téma egyszerűen csak jött. Ami érzelmileg hat rám, az rányomja a bélyegét arra, amivel épp foglalkozom. Ezt már rögtön az elején felismertem magamban, de úgy gondoltam, nem befolyásolhat, hogy korábban már érintettem ugyanazt a témát.

Főszereplőként mennyit tudtál meríteni Kovács Zsolt és Takács Katalin rutinjából?

Rengeteget. Zsolt sokszor segítetett, amikor már úgy éreztem, hogy teljesen elvesztem. Hiába tudtam a szöveget és próbáltuk el az adott jelenetet, néha valami nem stimmelt. Ilyenkor egy-egy szóval, mondattal átsegített a helyzeten. Sok visszajelzést kaptam a film producerétől, Berkes Julitól, rendezőasszisztensünktől, Fignár Annától és a produkció szkriptes munkatársától, Bacskai Brigittától is.

Sokáig kerestétek a megfelelő színészt Merthner Tamás szerepére. Azt mondtad, nem igazán szeretsz szerepelni. Miért döntöttél mégis úgy, hogy végül te játszod Tamást?

Sok-sok személyes emlékem került a forgatókönyvbe. Az elején arra gondoltam, milyen kár, hogy nem vagyok színész, de aztán elhessegettem a gondolatot, hogy én alakítsam Tamást. Sokáig castingoltunk amatőr és hivatásos színészeket, közeledett a forgatás. Eljutottam arra a pontra, hogy instruálás közben elkezdtem előjátszani a főszereplő karakterét, mert pontosan abban az érzelmi állapotban voltam, mint Merthner Tamás. A döntés egy hosszú folyamat végén született meg. A casting director kérdezte, miért nem én játszom Tamást. Később megnézett a stáb néhány tagja, aztán végigpróbáltam az összes jelenetet a színészekkel. Akkor azt mondtam, vágjunk bele. Először egyáltalán nem zavart a kamera: eljutottam odáig, hogy nem színészkednem kell, hanem hétköznapi emberként mozogni a kamera előtt. Nem is tudok színészkedni, az egy szakma. Egyébként borzasztóan tisztelem a színészeket azért, amit csinálnak.

Utólag értékelve elégedett vagy a színészi teljesítményeddel?

Nem magamat látom a vásznon, hanem egy idiótát. Nem tetszik, ahogy kinézek a filmben. A vágónknak, Tálas Zsófinak nehéz dolga volt, mert folyton a rimánkodásomat kellett hallgatnia.

Ez hiúság, szégyenlősség?

Mindkettő. Először láttam magamat olyan szögekben, amikből előtte soha. Engem ez sokkolt. Mikor látja magát az ember? Reggel, amikor belenéz a tükörbe mosakodás közben, aztán talán a metrón az ablak tükröződésében. Belül éreztem, hogy valószínűleg jól sikerült az adott jelenet, de hogy kifelé mennyire működött, azt nem tudtam megítélni, és szerintem sokáig nem is fogom tudni. Eleve nem jellemző rám, hogy elégedett lennék saját magammal.

Szakmailag számodra ki a kontroll?

Berkes Juli. 2006 óta dolgozunk együtt. Nem múlik el úgy nap, hogy ne beszélgetnénk. Nincs olyan hét, hogy ne vesznénk össze, aztán ne békülnénk ki. Ő a legfontosabb alkotótársam, amióta filmezek. Sokat köszönhetek Schulze Évának is, aki forgatókönyvírást tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Óriási hatással volt a Rossz versek írására és elkészülésére.

És osztályvezető tanárod, Enyedi Ildikó?

Nagyon kíváncsi vagyok, mit fog szólni a Rossz versekhez. Még nem látta a végleges változatot. Vannak, akik rendszeresen tartják a kapcsolatot az osztályvezető tanárukkal. Nálunk Ildikóval nem alakult ki ez a folyamatos konzultáció, mert mindig pont egyszerre dolgoztunk valamin, de szoktunk beszélni, és olyankor ellát néhány hasznos tanáccsal.

A Rossz versek végig ugrál az időben, a főszereplő folyton a múltban keresi a válaszokat. Rád is jellemző ez a folyamatos múltba révedés?

Manapság már nem. Amikor megszületett a film ötlete, akkor még hajlamos voltam erre. Próbáltam keresni az összefüggéseket, hogy miért vagyok ilyen, ki is vagyok valójában.

A húszas éveik végén, harmincas éveik elején járó fiatalok útkeresése, tengődése, elvándorlása önmagában nem feltétlenül vicces, de a VAN-ban és a Rossz versek ben is rengeteg humorral, sajátos iróniával közelíted meg a jelenséget. Sokan mondják, hogy a humor egyfajta túlélési eszköz.

Teljesen egyetértek. Akármelyik jelenetet nézem, látom benne a humort. A Rossz versekben is van egy erős drámai szál, amiben már nincs helye a humornak, de azt is megpróbáltuk viccesen tálalni. Úgy gondolom, az életben minden nézőpont kérdése. Akármi tud humoros is lenni. Nem értem azokat, akik mindig csak egy szemszögből figyelik a világot. Szerintem az élet folyamatosan röhejes.

Mennyire figyeled a Rossz versek ről megjelent kritikákat?

Elolvastam már néhány külföldi kritikát. Természetesen érdekelnek a filmről megjelent vélemények, de lehet, hogy csak később fogom őket elővenni, mert jelenleg feldolgozhatatlan, ami történik.

Azt mondtad, hiába volt sikeres a VAN, anyagilag nem tudtál belőle komolyan profitálni. Meddig lehet pusztán szerelemből csinálni valamit?

Magyarországon a rendezők jellemzően mellékes munkákat vállalnak reklámcégeknek, tévés produkcióknak. A filmművészeti egyetem arra készít fel minket, hogy filmeket készítsünk, nem pedig arra, hogy reklámokat rendezzünk. Ettől függetlenül sok olyan ismerősöm van, aki boldog a reklámszakmában. Sajnos sokan azt hiszik, hogy egy több száz millió forintból készült filmnél a pénz nagy részét a rendező viszi haza. A Rossz versek három és fél évig készült. Ki lehet számolni, hogy ebből anyagilag hogy jönnek ki a stábtagok. Filmezni csak szerelemből lehet. Engem nem is érdekel más, nem szeretnék mással foglalkozni. Ha netalántán egyszer szakmát kell váltanom, akkor a mobiltelefonommal fogok filmet forgatni. Feleslegesnek érzem magam, ha nem filmezek.

Az első két filmed önéletrajzi ihletésű. Szívesen forgatnál kevésbé személyes filmet is, amit nem te írsz?

Persze. A VAN és a Rossz versek nem egy tudatos életműépítésből született, az emlékeimből, élményeimből jöttek elő. Eddig nem olvastam olyan irodalmi művet, forgatókönyvet, amiből mindenáron filmet akartam volna rendezni. Jelenleg kis etűdökön dolgozom, amiket egyedül írok.

A Rossz versek előtt eredetileg film noirt akartál írni. Teljesen elengedted a tervet?

Nem. Négy-öt filmtervem van a fiókban, ebből kettő noir, de mivel az egyik azok közül szintén versekről szól, következőleg valószínűleg más műfajút forgatnék.

Leadfotó: MNF/Valuska Gábor