A srác, aki túl keveset tudott

Egyáltalán nem mondható, hogy a Kaliforniai rémálom ne próbálkozna kitűnni a mezőnyből, sőt, ambíciói igen nagyok. Beszél az Y-nemzedék tunyaságáról, csinos ellentéteket ékel valóság és fikció közé, ráadásul főhősének nemi potenciálja is jelentős részt hasít ki a játékidőből. A mozi relatív balsikerében cseppet sem a felmerülő ideák üressége a ludas, sokkal inkább azok fésületlensége, illetve a rendező nárcizmusa, amelynek következtében úgy véli, zsenivé lett, bátran zsonglőrködhet az ötletekkel, ám eközben egyedül hagyja közönségét. Fricska vagy a formanyelv kritikus szemlélete helyett beéri az audiovizuális maszturbációval.

Szürrealista-pszichedelikus atmoszférával dolgozik a mozi, és a cselekmény első felében fontos jellemábrázoló funkciója is van ennek a közelítésmódnak: a főalak, Sam életét végképp eluralta a popkultúra, a szociális média, igazi létezése heverészésre, önkielégítésre, semmittevésre cserélődött, vagyis hamisítatlan Bret Easton Ellis-i csellengővel akad dolgunk. Később Sam amolyan férfikrízisen esik át, rátermett fehér férfi imágója sérül, amikor egy lány után veti magát, és feltárul előtte a napfényes Hollywood sötét oldala. Egy „Keresd a nőt!” dramaturgiával üzemelő noir sztorivezetés jelenik meg és kap gellert, ugyanis a femme fatale tünékeny délibábnak bizonyul, csakúgy, mint Sam célorientációja. A srác végül detektívként tekint magára: a Hátsó ablak fotósára rímelve távcsöves voyeurből lett önjelölt nyomozóként lohol Sarah nyomában, küldetése pedig nem más, mint maszkulin felsőbbrendűségének visszahódítása. Nyápic kölyökként indul, felelősségteljes hímként búcsúzik tőle a narratíva.

Mitchell kísérlete a patriarchális szemszög megszerzésére kapcsolatba hozható Damien Chazelle-nek a vágyak és a reáliák feszültségéről regélő Kaliforniai álom című musicaljével, de alapvetően olyan szubverzív noirok szellemi örökébe igyekszik lépni, mint A hosszú búcsú és aKínai negyed.Olykor a Lidérces órák vagy a Mulholland Drive lázálmai is felvillannak, miközben egy álbirodalmat épít fel a film: a popkultúra ismert tételei, a dalok, az újságcikkek és a celebek szimulákrumok, rejtjelek mögé bújó enigmák, barlangrendszerbe húzódó kiismerhetetlenek. Sam A máltai sólyom nyomozójának névrokonaként és kivált A hosszú búcsú Philip Marlowe-jának szatirikus, világból kizökkent alakmásaként ráébred arra, hogy saját életét is hazugságok, popkulturális szemfényvesztések övezik.

A teszetosza srác úgy válhat aktív, kezdeményező hőssé, ha rájön: identitását átitatta a média csalóka világa, ki kell törnie egzisztenciális hazugságából, le kell számolnia elidegenedettségével, vagyis új jellemet kell teremtenie magának. Odüsszeiája csillogásba, meztelen nőkbe, lövésekbe, álom–valóság kettősséget idéző hanghatásokba, Hitchcock- és Janet Graynor-referenciákba fojtott küldetés: a Kaliforniai rémálom szerint az álságos hollywoodi világ leleplezése szükséges az új identitás birtoklásához. Erre utalnak a fetisizmusról szóló snittek vagy a jelmezbálszcéna – de Mitchell hagyja kicsúszni a kezéből a gyeplőt. Széteső, lazán összefüggő, a kelleténél gyakrabban fekete humorba mártott betétek jönnek egymásra zsúfolva: a „style over substance” esztétika rossz irányba tereli a filmet. Sam elvész a labirintusban, kontrollvesztést él meg, ám a direktor elköveti azt a hibát, hogy ezt a tanácstalanságot a nézőre is átruházza. Nem a hőssel együtt rakjuk helyre a kirakós utolsó darabját: ezt a privilégiumot Mitchell csupán ifjú héroszának adja meg, agymunka helyett a közönség csak unalomba fulladó pszichedelikus betéteket kap. Új szereplők bukkannak fel, ám taszítóan idegenek maradnak, míg a régebben feltűnt karakterek feledésbe merülnek, sőt, már-már a főszereplő missziója is érdektelennek tűnik.

Napjaink Sam Spade-je kis szerencsével mégsem tűnik el a süllyesztőben. Mitchell végső, érzelmi alapokon nyugvó csavarja a sok keszekuszaság után remek, a film segítségére siető fordulat, amely Sam felnőtté válását, deltás testű, cigifüstöt magabiztosan pöfékelő alfahímmé lényegülését ünnepli. Mindez azonban sajnos hosszúra nyúlt öntetszelgés után következik be. Javít picit az összképen a zárlat, ám a film hibáit nem tudja felülírni. Vizuálisan lehengerlő, élénk színekben tobzódó, pergő képsorok zúdulnak ránk, de mindez olykor mégis az elalvás rémével fenyeget, és a nagy rejtély is rétestésztaként nyúlik: a Kaliforniai rémálom végeredményben öncélú bűvésztrükknek hat.

Pontszám: 6/10

Kaliforniai rémálom (Under the Silver Lake)
Színes, amerikai krimivígjáték, 139 perc, 2018
Rendező: David Robert Mitchell
Operatőr: Mike Gioulakis
Szereplők: Andrew Garfield (Sam), Riley Keough (Sarah), Topher Grace (férfi a bárban), Jimmi Simpson (Allen), Callie Hernandez (Millicent Sevence)
Bemutató dátuma: 2018. augusztus 23. (Forgalmazó: Cinetel)
Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott