A Szél támad nemcsak Miyazaki hattyúdala, hanem legszemélyesebb műve is: ars poetica, szerzői önvallomás, memoár, egy életmű foglalata, konklúziója. Az anime 73 éves nagymesterének utolsó filmje és búcsúzása Tarr visszavonulásához hasonlóan protest is egyben.
E film Miyazaki legatipikusabb műve. Bár épp a japánok a megmondhatói, hogy a rajzfilm párosítható felnőtt műfajokkal, a rendező eddig a tündérmese és a fantasy eszképista zsánereiben alkotott. Munkái olyanok, mintha Spielberg rendezte volna a Harry Potter filmeket: hősei fiatalok egy mitikus varázsvilágban, és történjen bármi borzalom, minden jó, ha a vége jó. Ezzel szemben e realista, földhözragadt háborús-életrajzi dráma az Iván gyermekkora párdarabjának is beillik (Szentjánosbogarak sírjához hasonlóan felnőtt anime, akár élő szereplőkkel is készülhetett volna). A film a gyerekszemnek nem való II. világháborúnak − és japán főhőse életének − még csak nem is szokványos, pofonegyszerű olvasatát adja, ezért a nemzetközi színtéren a politikai bal- és jobbszárnyon is vihart kavart.
„Szél támad, meg kell próbálni élni” – ezzel az idézettel kezdődik a film. A rendező hasonlóan szólt ki A vadon hercegnőjéből: az élet, a világ szörnyű, de élni akarunk, élnünk kell. Új munkájának cselekménye is korábbi műveit idézi. A hős érzékeny, magányos, naiv underdog. Értelmiségi típus, nemes célokkal. „Csak valami szépet szeretne alkotni”, de rossz korba született, a felnőttek világa korrumpálja, így tömegeket halálba küldő háborús bűnösként kárhozik el. Miyazaki sosem bánt szűkmarkúan a felnőtt tartalmakkal, tündérmeséi horrorba hajlanak, ezúttal pedig csak a happy end maradt el. Ha közvetve is, de korábban is tárgyalta már Japán múltját: nála is felbukkan az atombomba traumája, halálos, öregítő és szörnnyé csúfító átkok formájában.
Miyazaki maga is megszállottja a repülésnek: apja harci gépek gyártásával foglalkozott a világháború alatt. Sok a hasonlóság repülőgép és mozi közt: a gyermek számára egyaránt csodaként, varázslatként hatnak, látszólag eleven, mozgó entitások, valójában rengeteg emberi kreativitás, tudás, tehetség és munka van mögöttük. Hatalmas, határokat nem ismerő gépezetek, pedig egyetlen agyban fogantak. Nemcsak a repülőgép, a film is lehet fegyver a háborúban: propagandaként. Mindez még inkább érvényes a rajzfilmre, ami az aeroplánhoz hasonlóan életre keltett, animált tervrajz.
A rendező már jó ideje (A vadon hercegnője óta) igyekszik visszavonulni. Ha olyan munkamániás, megszállott, maximalizmusa miatt örökké frusztrált típus, mint hőse, akkor nem csoda. Búcsúfilmként meghiúsult műveivel ellentétben eme álomprojektje sikeres művészi öngyilkosság: szórakoztató parabola helyett kiábrándult dráma. Nemcsak a harci gépek tervezése, de a mai Japánban való filmezés sem fér össze az egyszerű élettel. E zsenitípusnak azonban szerencsére ritkán sikerül leszoknia munkájáról, így talán hallunk még Miyazakiról.