© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Két szék között a popcornba
Lámpagyújtogatók
A Lámpagyújtogatókat a meglehetősen körülhatárolhatatlan kultúr-sci-fi címkével reklámozzák, maga a rendező a sajtóvetítés előtt leginkább szociális motivációs filmként hivatkozott rá. Százados Miklós filmje valójában egy társadalomkritikus science fiction paródiával keretezett kreatív (ál)dokumentumfilm. A műfaji egyvelegben nemcsak finomhangolási problémák mutatkoznak, a szerkezet egészében recseg-ropog.
A Lámpagyújtogatókat a meglehetősen körülhatárolhatatlan kultúr-sci-fi címkével reklámozzák, maga a rendező a sajtóvetítés előtt leginkább szociális motivációs filmként hivatkozott rá. Százados Miklós filmje valójában egy társadalomkritikus science fiction paródiával keretezett kreatív (ál)dokumentumfilm. A műfaji egyvelegben nemcsak finomhangolási problémák mutatkoznak, a szerkezet egészében recseg-ropog.
Az alaptörténet szerint magyar „kutatók” egy űrüzenetet dekódolnak, amelyben az idegenek rólunk, emberekről szeretnének megtudni valami esszenciálisat, sőt azt a 42 személyt is megnevezik, akiktől a választ várják kérdéseikre. Jó dokumentumfilmhez híven a válaszüzenet útnak indításán túl a forgatás kezdeti nehézségeiről, alakulásáról is hírt kapunk, még ha ez a keret inkább vígjátékként van is tálalva. Százados Miklós mozija tehát számos zsánert mozgósít, és így számos összetett műfaji problémát is felszínre hoz, ezek mentén érdemes körüljárni ezt a furcsa produktumot.
Sokan idegenkednek a kreatív dokumentumfilm elnevezéstől, mivel egy burkolt előfeltevést tartalmaz, tudniillik hogy van a kreatív doku meg a hagyományos doku − ami természetesen nem kreatív. Minthogy a dokumentumfilm − legyen bármilyen fajta − egyik lényegi jellegzetessége a hitelesség, valósághűség, ezért egyébként is alapvetően problémásnak tetszhet egy sajátos rendezői vízió mentén átformálni, kreatív praktikákkal torzítani a bemutatott valóságszeletet, ahogy a „kreatív dokumentumfilm” teszi. De ne zárjuk ki, hogy a dokumentumfilm rendezői perspektívát is közvetíthet, különösen, ha bevallottan játékfilmmé formálja anyagát, mint esetünkben Százados Miklós teszi. Hamar kitűnik azonban, hogy milyen egyéb problémák adódnak, amikor a rendező egy interjúalapú filmben nem az interjúalanyokat igyekszik megmutatni a nézőnek, hanem sajátos elrendezésű, 107 perces videoklipet fabrikál anyagából azzal a szándékkal, hogy az emberről magáról közvetítsen valami általános tartalmat. Ez a célkitűzés olyan nagyszabású, hogy nem is érdemes önirónia nélkül belefogni. Ezt szerencsére a rendező is jól érezte, ettől függetlenül a film a valóságigény és a rendezői vízió két széke közt leginkább a pattogatott kukoricás zacskóban köt ki.
Vegyük sorra, miért. A film átlagos snitthosszúsága 4-5 másodperc, de 10 másodpercnél hosszabb vágás nélküli szakaszt nem számoltam. Így teljesen elvész annak a lehetősége, hogy az egyes válaszadók bármit mélyebben kifejthessenek, hogy kicsit elidőzzünk egy-egy beszélőnél, hogy kapjunk valamit belőle magából is, megfigyeljük, ahogy az elhangzó gondolatok mögötti tartalmak tükröződnek az arcán. A film 24 blokkba rendezi anyagát, olyan fejezetcímekkel, mint „önbizalom – a páncél”, „szerethető a munka”, „a motiváció a hajtóerő” „a tehetség – motor”. Ezekbe az alfejezetekbe sűrűsödnek bele a válaszok, pontosabban egy aforizmagyűjteménnyé vágott közhelyparádé, hisz a koncepció másra nem nagyon ad lehetőséget. Egy interjúsorozat érdekessége vagy érdektelensége nagyban függ a kiválasztott alanyoktól, illetve a felvetett témáktól. És hiába a rendező (ön)iróniája, biztosan felhangzanak majd olyan mondatok a nézők szájából, mint „Nehogy már X képviselje az emberiséget!”, vagy „Nehogy már Y tanítson engem, hogyan kell élni!” És nem minden alap nélkül. Hiába látjuk, hogy a film egy nagyszabású fantáziajáték, a játék akkor jó, ha komolyan vesszük. Tudjuk, hogy játszunk, mégis azt érezzük, hogy csak egy hajszál választ el a valóságtól. A sci-fi erejét is sok esetben éppen ez adja, tehát hogy nem csak fantázia: nem véletlen az összetétel „sci-” előtagja.
Nem tudom, lehetett volna-e jó filmet csinálni ebből az alapötletből, ha tényleg komolyan vesszük, hogy űrüzenetet küldünk az emberiségről egy idegen civilizáció számára. Valószínűleg nem, és ebből egyszerűen az is következhet, hogy az alapötlet rossz. Mindenesetre a Lámpagyújtogatók ebben a formájában se fantáziajátékként nem élhető át, se motivációs filmként nem ér célt. Esetleg vígjátékként vagy paródiaként lehetett volna kihozni belőle valamit, de a film nem megy el határozottan ebbe az irányba, és ehhez talán a körüljárni kívánt téma is túlságosan komoly.
Nem kerülhetjük meg a film kapcsán a szereplőválogatás kérdését. A kiválasztás elsődleges szempontja a népszerűség, a médiareprezentáció volt. Az alanyok közel fele popzenész, van köztük sportoló, humorista, költő, de mind a komoly médianyilvánosságot élvezők köréből kerültek ki. Akadnak köztük olyanok, akiktől akár egy 107 perces előadást is meghallgatnék (sőt van, akitől már hallgattam is), és olyanok is, akikről nehezen tudom elképzelni, hogy taníthatnának valamire, de akiktől egy jó kérdezőn keresztül vagy egy személyközelibb interjú révén sokat tanulhatnék. A félmondatok kollázsában azonban még a legrátermettebb interjúalanyok is érdektelenné, közhelyessé válnak.
A motivációs film műfaja (?) számomra önmagában elég problémás. Nem mintha azt gondolnám, hogy egy film nem motiválhat, de ha ezt mint fő célt tűzi ki a zászlajára, akkor szinte biztosan didaktikus és közhelyes lesz. És a motiválásnál általában nem árt kijelölni, hogy pontosan kiket és mire szeretnénk motiválni − ez a Lámpagyújtogatók esetében mintha elmaradt volna. Az mindenesetre biztos, hogy mind a tudatformáló, motiváló erejű kópiák, mind az emberről magáról szóló nagyszabású filmkísérletek közül mindnyájan számos példát tudnánk említeni, amit szívesebben küldenénk fel a világűrbe, de még ide „le”, a magyar mozivásznakra is, mint a Lámpagyújtogatókat.
A film egyetlen igazi pozitívuma a sci-fi keret tálalása. Ez a rész valóban jóízű humorral jeleníti meg posztkommunista „kis országunk” sufnituning-kultúráját, a „nincs ez elcseszve, csak másra lesz jó” attitűdöt és a szükségmegoldások szerencsétlenségének furcsa báját. Mindez azonban sajnos még nem teszi ajánlható mozivá ezt a túlnyújtott, klipszerűvé vágott, sajnálatosan félresikerült kísérletet.
Pontszám: 4/10
Lámpagyújtogatók
Színes, magyar film, 107 perc, 2015
Rendező: Dr. Százados Miklós
Operatőr: Bognár Tamás, Dr. Százados Miklós, Szathmári Tamás, Kovács Márk, Ormándlaky Zsolt, Tőke Béla
Zene: Fodor Dávid, Takáts Eszter, Hosszú Attila
Vágó: Dr. Százados Miklós
Bemutató dátuma: 2015. április 23. (Forgalmazó: Anjou Lafayette)
Az alaptörténet szerint magyar „kutatók” egy űrüzenetet dekódolnak, amelyben az idegenek rólunk, emberekről szeretnének megtudni valami esszenciálisat, sőt azt a 42 személyt is megnevezik, akiktől a választ várják kérdéseikre. Jó dokumentumfilmhez híven a válaszüzenet útnak indításán túl a forgatás kezdeti nehézségeiről, alakulásáról is hírt kapunk, még ha ez a keret inkább vígjátékként van is tálalva. Százados Miklós mozija tehát számos zsánert mozgósít, és így számos összetett műfaji problémát is felszínre hoz, ezek mentén érdemes körüljárni ezt a furcsa produktumot.
Sokan idegenkednek a kreatív dokumentumfilm elnevezéstől, mivel egy burkolt előfeltevést tartalmaz, tudniillik hogy van a kreatív doku meg a hagyományos doku − ami természetesen nem kreatív. Minthogy a dokumentumfilm − legyen bármilyen fajta − egyik lényegi jellegzetessége a hitelesség, valósághűség, ezért egyébként is alapvetően problémásnak tetszhet egy sajátos rendezői vízió mentén átformálni, kreatív praktikákkal torzítani a bemutatott valóságszeletet, ahogy a „kreatív dokumentumfilm” teszi. De ne zárjuk ki, hogy a dokumentumfilm rendezői perspektívát is közvetíthet, különösen, ha bevallottan játékfilmmé formálja anyagát, mint esetünkben Százados Miklós teszi. Hamar kitűnik azonban, hogy milyen egyéb problémák adódnak, amikor a rendező egy interjúalapú filmben nem az interjúalanyokat igyekszik megmutatni a nézőnek, hanem sajátos elrendezésű, 107 perces videoklipet fabrikál anyagából azzal a szándékkal, hogy az emberről magáról közvetítsen valami általános tartalmat. Ez a célkitűzés olyan nagyszabású, hogy nem is érdemes önirónia nélkül belefogni. Ezt szerencsére a rendező is jól érezte, ettől függetlenül a film a valóságigény és a rendezői vízió két széke közt leginkább a pattogatott kukoricás zacskóban köt ki.
Vegyük sorra, miért. A film átlagos snitthosszúsága 4-5 másodperc, de 10 másodpercnél hosszabb vágás nélküli szakaszt nem számoltam. Így teljesen elvész annak a lehetősége, hogy az egyes válaszadók bármit mélyebben kifejthessenek, hogy kicsit elidőzzünk egy-egy beszélőnél, hogy kapjunk valamit belőle magából is, megfigyeljük, ahogy az elhangzó gondolatok mögötti tartalmak tükröződnek az arcán. A film 24 blokkba rendezi anyagát, olyan fejezetcímekkel, mint „önbizalom – a páncél”, „szerethető a munka”, „a motiváció a hajtóerő” „a tehetség – motor”. Ezekbe az alfejezetekbe sűrűsödnek bele a válaszok, pontosabban egy aforizmagyűjteménnyé vágott közhelyparádé, hisz a koncepció másra nem nagyon ad lehetőséget. Egy interjúsorozat érdekessége vagy érdektelensége nagyban függ a kiválasztott alanyoktól, illetve a felvetett témáktól. És hiába a rendező (ön)iróniája, biztosan felhangzanak majd olyan mondatok a nézők szájából, mint „Nehogy már X képviselje az emberiséget!”, vagy „Nehogy már Y tanítson engem, hogyan kell élni!” És nem minden alap nélkül. Hiába látjuk, hogy a film egy nagyszabású fantáziajáték, a játék akkor jó, ha komolyan vesszük. Tudjuk, hogy játszunk, mégis azt érezzük, hogy csak egy hajszál választ el a valóságtól. A sci-fi erejét is sok esetben éppen ez adja, tehát hogy nem csak fantázia: nem véletlen az összetétel „sci-” előtagja.
Nem tudom, lehetett volna-e jó filmet csinálni ebből az alapötletből, ha tényleg komolyan vesszük, hogy űrüzenetet küldünk az emberiségről egy idegen civilizáció számára. Valószínűleg nem, és ebből egyszerűen az is következhet, hogy az alapötlet rossz. Mindenesetre a Lámpagyújtogatók ebben a formájában se fantáziajátékként nem élhető át, se motivációs filmként nem ér célt. Esetleg vígjátékként vagy paródiaként lehetett volna kihozni belőle valamit, de a film nem megy el határozottan ebbe az irányba, és ehhez talán a körüljárni kívánt téma is túlságosan komoly.
Nem kerülhetjük meg a film kapcsán a szereplőválogatás kérdését. A kiválasztás elsődleges szempontja a népszerűség, a médiareprezentáció volt. Az alanyok közel fele popzenész, van köztük sportoló, humorista, költő, de mind a komoly médianyilvánosságot élvezők köréből kerültek ki. Akadnak köztük olyanok, akiktől akár egy 107 perces előadást is meghallgatnék (sőt van, akitől már hallgattam is), és olyanok is, akikről nehezen tudom elképzelni, hogy taníthatnának valamire, de akiktől egy jó kérdezőn keresztül vagy egy személyközelibb interjú révén sokat tanulhatnék. A félmondatok kollázsában azonban még a legrátermettebb interjúalanyok is érdektelenné, közhelyessé válnak.
A motivációs film műfaja (?) számomra önmagában elég problémás. Nem mintha azt gondolnám, hogy egy film nem motiválhat, de ha ezt mint fő célt tűzi ki a zászlajára, akkor szinte biztosan didaktikus és közhelyes lesz. És a motiválásnál általában nem árt kijelölni, hogy pontosan kiket és mire szeretnénk motiválni − ez a Lámpagyújtogatók esetében mintha elmaradt volna. Az mindenesetre biztos, hogy mind a tudatformáló, motiváló erejű kópiák, mind az emberről magáról szóló nagyszabású filmkísérletek közül mindnyájan számos példát tudnánk említeni, amit szívesebben küldenénk fel a világűrbe, de még ide „le”, a magyar mozivásznakra is, mint a Lámpagyújtogatókat.
A film egyetlen igazi pozitívuma a sci-fi keret tálalása. Ez a rész valóban jóízű humorral jeleníti meg posztkommunista „kis országunk” sufnituning-kultúráját, a „nincs ez elcseszve, csak másra lesz jó” attitűdöt és a szükségmegoldások szerencsétlenségének furcsa báját. Mindez azonban sajnos még nem teszi ajánlható mozivá ezt a túlnyújtott, klipszerűvé vágott, sajnálatosan félresikerült kísérletet.
Pontszám: 4/10
Lámpagyújtogatók
Színes, magyar film, 107 perc, 2015
Rendező: Dr. Százados Miklós
Operatőr: Bognár Tamás, Dr. Százados Miklós, Szathmári Tamás, Kovács Márk, Ormándlaky Zsolt, Tőke Béla
Zene: Fodor Dávid, Takáts Eszter, Hosszú Attila
Vágó: Dr. Százados Miklós
Bemutató dátuma: 2015. április 23. (Forgalmazó: Anjou Lafayette)
