A nevetést bízzuk a nézőre!

Nemrég azt nyilatkoztad, szerencsés vagy, hogy huszonéves korodban nem kaptál nagy lehetőségeket a filmkészítésben, mert nem álltál készen, hogy élj velük. Mi hiányzott belőled akkor?

Ha valakiben elég erős az ambíció, már a főiskola alatt rendezhet filmet. Akadnak olyan zsenik, akik tudnak is élni a lehetőséggel, de ez ritka. Azért nem álltam készen, mert nem volt történetem, amit mindenképp el akartam mesélni. Egy nagyjátékfilmmel éveken át dolgozik az ember, ezért csak akkor érdemes belevágni, ha leküzdhetetlen vágyat érez, hogy elmesélje történetét.

Honnan jött a Lajkó ötlete?

Egy reggel arra ébredtem, hogy megvan a történet a fejemben. Azonnal elmeséltem írótársamnak, Lovas Balázsnak. Láttam, hogy felkeltette az érdeklődését. Imádok forgatókönyvet írni. (Lengyel Balázs az Aranyélet második évadának vezető írója, a Kojot forgatókönyvét is Lovas Balázzsal közösen írták – a szerk). Legjobban nem is az írás folyamatát szeretem, hanem azt, amikor leülünk a szobában az ötleteinkkel, és játszunk, feszegetjük a történetmesélés szabályrendszerének határait. Pusztai Ferenc producer is nagyon lelkes volt a Lajkóval kapcsolatban, aztán benyújtottuk a pályázatot a Magyar Nemzeti Filmalaphoz, és kaptunk forgatókönyv-fejlesztőket. Az ő lelkesedésükből is azt éreztük, hogy ebből lehet valami.

A Filmalap 313 millió forinttal támogatta az alkotást. A többéves fejlesztés során mennyire nyúltak bele a forgatókönyvbe?

A forgatókönyv-fejlesztők csak azokat az alapkérdéseket teszik fel újra és újra, ami ahhoz szükséges, hogy a történtet egységes legyen.

Tehát lényegében szkriptdoktori feladatokat láttak el.

Igen. Sem ízlés szinten, sem egyéb megfontolásból nem alakították a forgatókönyvet, csak bizonyos kérdések mentén segítették a történetmesélést.

Pusztai Ferenc nyilatkozta a Lajkó kapcsán, hogy kevés olyan hazai film készült, ami viccesen mesél a múltról. Ennek nyilván az az oka, hogy a történelmünk tele van traumákkal, amikről borzasztóan nehéz humorosan és hitelesen mesélni.

Abszolút egyetértek. Nehéz, de szerintem nagy traumákról főleg viccesen lehet mesélni. Természetesen akadhatnak olyan nézők, akiknek ez sérti az érzékenységét. De ha egy rendező szatirikus hangvételű filmet készít, akkor ezt fel kell vállalnia. Állandóan visszatérő kérdés, hogy lehet-e viccelni 1956-tal vagy más történelmi traumáinkkal. Meg kell nyitni ezeket a csatornákat, mert az emlékek megkövülve állnak a néplélek mélyén. A mai generációk nem érzik át a pátoszt, amit felmenőik, de a feldolgozatlan feszültséget ők is tapasztalják. Ebben segíthet a humor. Olyan közegben nőttem fel, ahol a történelmi traumák mentén polarizálódott a társadalom. Az emlékeket csak közösen lehet feldolgozni.

A filmet nézve az az érzésem támadt, mintha Lajkó a magyar néplelket szimbolizálná: fájó emlékeket őriz, de magába fordul, nem tud nevetni önmagán.

Örülök, ha így látod, de ez a szimbolika nem szándékos. Mivel a hazai nézőknek szól a film, fontos elmesélni, hogy milyen ma magyarnak lenni. Visszatérő kérdése a magyarságnak, hogy lehet-e nagyot tenni, és miként vagyunk kicsik a világhoz képest.

Lajkó karakterét Keresztes Tamásra írtad. Mit láttál meg benne?

Szinte némafilmes karaktert kerestünk a főszerepre, és az első perctől fogva tudtuk, hogy erre Tamás lesz a legmegfelelőbb választás. Lajkónak olyan vonzereje van, hogy szerintem a karaktert még azok is imádni fogják, akiknek egyébként nem tetszett a film.

A visszafogott színészi játék a többi szereplőre is jellemző. Ez alapelvárás volt részedről?

Igen, a hollywoodi, a skandináv és a magyar vígjátékokra is egyre inkább jellemző, hogy a karakterek nincsenek tisztában azzal, hogy vígjátékban szerepelnek, vagyis a színészek nem próbálnak viccesen játszani. Azt kértem a színészektől, hogy kezeljék úgy a történetet, mintha dráma lenne, a nevetést bízzák a nézőre.

Az elmúlt években több magyar film is úgy került mozikba, hogy alig volt mögötte marketing. A Lajkó reklámjai elsősorban a kreativitásra, közösségi élményekre építettek. Egy selfie-géppel felszerelt kerti budi került ki a Deák térre, valamint a plakáton látható szkafander is feltűnt a fővárosban. Elégedett vagy a film népszerűsítési kampányával?

A forgalmazó, a Vertigo Média nem csupán a klasszikus marketingcsatornákban gondolkodott. Küzdöttek azért is, hogy minél több emberhez eljusson a film előzetese. A Valami Amerika 3 összes kópiájára rákerült a Lajkó előzetese, ami komoly ismertséget adott a filmnek. A legtöbb magyar alkotás abba a csapdába esik, hogy a nézők nem is tudnak a létezéséről, vagy ha tudnak is, fogalmuk sincs, mire számítsanak. Jelen pillanatban nem tudjuk, hogyan fogadja majd a közönség a Lajkót, de az biztos, hogy sokan hallottak már róla, ezzel a marketing már elérte a célját

Úgy tudom, kezdetben az volt az elképzelésetek, hogy Oroszországban is forgattok. Miért nem jött össze?

Több oka is volt. Az oroszoknak nem tetszett, hogy őket is viccesen mutatjuk be. Ha ma szeretnék szatírát készíteni Kádár Jánosról, valószínűleg nem ütköznék nagy akadályokba. Az orosz színészekből viszont komoly felháborodást váltott ki, hogy kifigurázzuk Brezsnyevet. Szerettünk volna Bajkonurban forgatni, de kiderült, hogy adminisztratív okokból esélyünk sem lesz rá. Nyilvánvalóvá vált, hogy az oroszok nem igazán nyitottak a Lajkóra. Így végül sok ukrán színészt kértünk fel a filmhez, valamint a magyar forgatási helyszíneket úgy díszítettük fel, hogy hasonlítsanak Bajkonurra.

Melyik jelenet volt a legnagyobb kihívás a forgatás során?

Szakmailag a ballon lezuhanása volt a legnehezebb. Rövid idő alatt kellett kivitelezni technikailag bonyolult akciót sok statisztával. Rendezői szempontból az a jelenet tartogatta a legnagyobb kihívást, amikor Lajkó találkozik édesanyjával: sokat küzdöttünk mind a helyszínen a színészekkel, mind az utómunkával.

Első nagyjátékfilmesként mi volt a legfőbb tanulság számodra?

Folyamatosan késznek kell lenni kompromisszumokat hozni, viszont ha a rendező minden kompromisszumot megköt, abból nem születik értelmezhető alkotás. Keresni kell és meg kell találni az egyensúlyt, ez egy életen át tartó tanulási folyamat.

Portréfotó: Sághy Tímea