Példakép-film a legnagyobbakkal

Sokáig kerestem a megfelelő szavakat Spielberg új filmjére. Egyesek életrajzi drámának nevezik, ám ez félrevezető állítás, ugyanis a 150 perces játékidő nem foglalkozik az elnök gyerekkorával, nincs szépen cseperedő fiatal gyermek, nincs könyvek fölé hajoló, megvilágosodó ifjú, és a vitéz katonát sem látjuk. Látunk helyette egy koros elnököt, akit már mindenki ismer, és újraválasztása után éppen készül lezárni a polgárháborút.

Háborús eposzt látunk tehát, Lincoln főszereplésével – állapítjuk meg az első jelenet alapján, ahol mocsokban és sárban szúrják össze egymást a fekete és fehér katonák. Ám ez is tévedés: a háború épphogy csak megjelenik, a játékidő nagy része szobákban, képviselőházban és az elnök otthonában játszódik. Csupán egy évet követünk végig, mely alatt az elnök azért küzdött, hogy megszavaztassa a képviselőházzal a feketék szabadságáról szóló törvényt (13. Alkotmánykiegészítés), miközben végig azon tanakodott, hogyan zárhatná le a lehető leghatékonyabban az amerikai polgárháborút. Sok politikus, megannyi történelmi arc, valóban létező személyek, rendeletek, tárgyalások, parlamenti viták. Ez alapján úgy gondolhatjuk, hogy politikai drámát látunk. Talán…

A film felületes szemlélése valóban erre enged következtetni: kosztümös, hagyományos politikai film. De ez sem pontos, ugyanis ahhoz túl lassú, monoton, sok a hezitálás, sokat látunk a címadó főszereplő magánéletből is. Fel is háborodhatunk: miért akart Spielberg ilyen mélázós, lassan hömpölygő filmet készíteni egy vérben fürdő korszakról? Nem ért már ahhoz, hogy kell feszültséget teremteni? Bezzeg, ha Michael Bay rendezte volna, akkor nem unatkoznánk, pörögne a tempó, és lendületes csatákat látnánk... Mert valljuk be, ezt várjuk Hollywoodtól: dinamikus, nagyszabású mozikat, melyek minden tekintetben elvarázsolnak. Koncentrálni, ráhangolódni: kinek van kedve ilyen fogalmi tévedéshez?

A tipikus rendezői elemek szinte mind háttérbe szorulnak, nincs vibráló feszültség, se „nagy bumm”. Szokatlanul hosszú jeleneteket kapunk, meglepően hosszú (ám egészen gyönyörű) beállításokkal, kevés szemszöggel, lassú kameramozgással. A megszokott vonósáradat helyett a csend uralkodik, a hegedűs-zongorás filmzene csak a legfontosabb helyeken lép félénken elő. Hullik az eső, konganak a harangok, zörög a kocsi, kiabálnak és tapsolnak a képviselők: a rendező sohasem volt ilyen visszafogott és bátor. Nem volt még olyan Spielberg-mozi, ahol ilyen ráérősen kerülgettünk volna egyetlen eseményt, egyetlen papírfecni elfogadását vagy elutasítását. Öncélú komolykodás, művészkedés lenne ez két és fél órán keresztül? Sok esetben bizonyára igen, ám itt mindez egyetlen célt szolgál.

Példakép-film: lehet, hogy nincs ilyen műfaj, ám ezzel a megjelöléssel lehet a legjobban jellemezni ezt a mozit. Spielberg és Tony Kushner író egy valós embert kíván elénk tárni, aki nemcsak az amerikai, de egyben az egyetemes történelemnek is fontos alakja. A törvényjavaslat körüli vita azért jelenik meg olyan hangsúlyosan, mert ennek fényében kívánnak rámutatni az elnök legfontosabb jellemzőire és valódi nagyságára. Közben a teljes ember rajzolódik ki, az ember, ahogy apaként viselkedik, ahogy politikusként csatázik és beszédet tart, vagy ahogy feleségével perlekedik.

Nem szent. A feketékről azt mondja: „majd megszokom magukat”, máskor meg anekdotázik és viccelődik, amikor tárgyalni kéne. Egy emberléptékű példaképet állít elénk a rendező, és azt szeretné, ha egészen közelről látnánk egy olyan politikust, akire fel lehet nézni. Emiatt hagyta el a „filmes” elemeket, emiatt hagyja lassan folydogálni a cselekményt, hogy minden Lincolnról szóljon, és ne egy veterán rendező erőfitogtatása legyen. Ennek viszont az a következménye, hogy alkotása nehéz és olykor fárasztó. A legnehezebb, ha úgy tetszik, a legcsupaszabb filmje, mely erőfeszítést és figyelmet kíván a nézőtől. Minden azon múlik, megkedveljük-e ezt az embert, lenyűgöz-e minket az elnök személyisége. Ha nem, akkor unalmas és érdektelen lesz a mozi. Ha igen, akkor az elejétől fogva behúz, és egy reményteli utazásban lehet részünk. Így vagy úgy, de az biztos, hogy az év egyik legjobb férfialakításait látjuk.

Daniel Day-Lewis – ő maga Lincoln. Egyszerűen olyan erővel és karizmatikusan van jelen minden képen, minden mozdulatban és árnyékban, hogy eszünkbe sem jut azt gondolni, nem egy élő, hús-vér embert látunk. Szenzációs: egyszerre esendő apa, fáradt férj és tekintélyes államférfi. Járása, tartása, hanghordozása teljes spektrumában kelti életre az elnököt (legalábbis azt, akit az író és a rendező láttatni kíván). Senki nem játszott így 2012-ben. Gyakorlatilag rá épül az egész mozi, ő húzza magával a nézőt, miatta vagyunk hajlandóak két óra után is figyelni. Egy gyengébb, csak hajszállal érzelgősebb alakítással egyenesen rossz alkotás született volna. Egyszemélyes mutatvány – mondhatnánk, ám van valaki, aki képes felnőni hozzá.

Tommy Lee Jones a lágy elnök ellenpontjaként van jelen: érdes, határozott, forrófejű politikus, kiváló szónok. Ő adja az olykor elnehezedő mozi ízét és színét. Az, ahogy egy fontos vitában elhalkul, körbenéz és elgondolkozik, az év egyik legszebb, legtöbbet mondó tekintetét eredményezi. Pályája egyik legjobb alakítását hozza, képes egyenrangú partnerré válni kollégájával.

Ettől függetlenül úgy tűnik, drámai alkotással Spielberg sosem lesz képes mesterműre. Akár régebbi munkái esetében, itt sem tudja a legjobb pillanatban befejezni a filmet. Egy tökéletes és megható zárókép után nem sötétedik el a vászon: megyünk tovább, már-már érzelgősen, hogy még egyszer a rendező is elmondja a tanulságot, és kiszóljon az egész világ felé. Muszáj még egy meghatott arc, még egy békét sugárzó kézfogás. Arányok – ezekkel mindig baj van, nem csak az utolsó percekben. Ám az elmúlt tíz év középszere után Steven Spielberg bátor és érett munkával jeleskedett, mely reményt sugároz, és mutat valakit, akire fel lehet nézni.

Lincoln
Rendezte: Steven Spielberg
Színes, feliratos, amerikai–indiai történelmi film, 150 perc, 2012 (InterCom)