Vászonra lopott sztármiliő

Sofia Coppola ezúttal sem rugaszkodik el a tőle megszokott tematikától, most azonban nem az önmaguktól elidegenedett sztárok és azok súlytalan életvilágának rezdülései kerülnek a középpontba, hanem egy kicsit a másik oldal felől közeledünk. A főszereplő tinédzserekre talán nem is a rajongó kifejezés illik leginkább, amennyiben ez pusztán valamiféle személyi kultuszt foglal magába, hiszen Los Angeles-i fiataljainknak majdhogynem mindegy, ki az illető: ami vonzza őket, az a státusz, a sztárság mint társadalmi szerep, és az ezzel járó életforma.

Főhőseinket az „emeli ki” a felszínes, médiafüggő, népszerűségi kényszertől hajtott, márkafetisiszta tinik közül, hogy nekik alkalmuk nyílik nemcsak sóvárogni az eléjük vetített álomképek után, de meg is élhetik, bele is kerülhetnek vágyképeik világába. Ráadásul pont csak annyit tapasztalnak meg a celeblétből, ami a felszínen látszik belőle, és nem a Coppola által több ízben lefestett lelki válságok övezte sztármagány légkörét. Coppola verziója talán minimalizmusa ellenére jobban visszaadja az események fonákságait, mint Michael Lembeck 2011-es, azonos című filmje a rablóbandáról.

A mozi alapját ugyanis egy megtörtént esemény, pontosabban a Bling Ring bulvárnéven futó négyfős gimnazista csapatról szóló újsághír adja. A fiatalok híres popdívák és médiasztárok házaiba törtek be, és milliárdos nagyságrendű vagyont raboltak össze. A három lányt és a (legalábbis a filmben) homoszexuális fiút végül elfogták, és több-kevesebb idejű börtönbüntetésre ítélték. Paris Hilton, aki a valóságban is elszenvedője volt a betöréseknek, a házát is kölcsönadta a forgatásra. A Lopom a sztárom az ötlet kialakulásától a letartóztatásig, majd az Emma Watson által alakított Nicki esetében a kiszabadulást követő sajtómegjelenésig mutatja be az eseményeket. A filmben már a bonyodalom kibontakoztatása alatt kapunk bejátszásokat a lebukást követő interjúkból, tehát a történet kifutását illetően már a mozi elején sincsenek kétségeink.

A filmben számos aktuális társadalmi torzulás, morális probléma és szociális tünet kerül felszínre, amelyek mind részei a Coppola által előszeretettel vizsgált amerikai álomnak. Látjuk, ahogy a celebek egyszerű márkanevekké válnak, látjuk a Facebook-világban élő fiatalok valódi átélésre képtelen, pusztán énreprezentációra épülő szórakozását, a celebmédia hatását a szülők által elhanyagolt Y generációra, a felszínes, érdekvezérelt barátságok kifutását, az erkölcs és felelősség nélküli létmód ürességét – a sort még sokáig folytathatnánk.

A cselekményvezetés a rendezőtől szokatlanul feszes és lényegkiemelő, mégsem érezzük, hogy pusztán szánkba rágott tanulságokat kapnánk, noha a kimondatlan kritika és a savanyú irónia végig ott bujkál a képkockák között. Magában a témában persze van számos instant, meglehetősen transzparens morális koordináta, de ahogy a rendezőtől megszokhattuk, sokkal inkább a szubjektív élménydimenziók világában mozog a kamera, mintsem egy több nézőpontú, a következményeket boncolgató, rideg forgatókönyv mentén – mégis kijelenthetjük, hogy egyfajta dokumentumszerű precizitás jellemzi a Lopom a sztáromat.

A film elsősorban megmutatni akar és nem ítélkezni: egyszerre tud közel kerülni tárgyához, ugyanakkor távolságtartó is marad. Jó példa erre, mikor az egyik betörés alkalmával először a szereplőkkel együtt forgunk a drága ékszerekkel, márkás ruhákkal és giccses bútorokkal zsúfolt szobákban, közelről figyelve az arcukon tükröződő eufóriát, hogy aztán egy távoli magaslatról vett nagytotálból nézzük ugyanezt, ahonnan már pusztán arctalan tolvajoknak tűnnek.

A rendezőnő ismét jó érzékkel teremt atmoszférát a képsorok között, de ezúttal a hangulatfestést az időnként videoklipszerű vágások és az energikus popzenék segítik. Így lehet, hogy a megszokott, lassan hömpölygő, időnként vontatott Coppola-mozi helyett most egy pörgősebb, pezsgőbb látképet kapunk, mégis giccses túlzásoktól vagy sablonos fordulatoktól mentesen, a maga lecsupaszított minimalizmusában.

Sofia Coppolának sikerült elérnie, hogy ezt a filmes stilizációtól korántsem mentes látleletet realityszerű életközeliségnek éljük meg, ami nagyban köszönhető a hiteles, túlzásoktól mentes színészi játékoknak is – elsősorban a fiatalok részéről (még ha elsőre egyszerűnek is tűnik ezeknek a felszínes karaktereknek a bőrébe bújni). A film ezúttal nem nyúlik, mint a rétestészta, és csak annyira nyomasztó, amennyire maga a jelenség az: a megtörtént esetet és az ezt katalizáló miliőt érzékletesen adja vissza a Lopom a sztárom, ami ennek köszönhetően válik igazán ajánlható mozivá.

Lopom a sztárom (The Bling Ring)
Rendezte: Sofia Coppola
színes, feliratos, amerikai filmdráma, 95 perc, 2013 (Fórum Hungary)