© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Magyarok Londonfalván
Interjú Józsa Lászlóval, a Menjek/Maradjak producerével
Maradni a bizonytalanságban vagy menekülni az ismeretlenbe? Nem könnyű kérdés, ahogy azt a Menjek/Maradjak New York-i és londoni részében is láthattuk. Erről és a dokumentumfilm-sorozatról kérdeztük Józsa László producert.
Maradni a bizonytalanságban vagy menekülni az ismeretlenbe? Nem könnyű kérdés, ahogy azt a Menjek/Maradjak New York-i és londoni részében is láthattuk. A dokumentumfilm-sorozatról kérdeztük Józsa László producert, aki Imre Loránd Balázs rendezővel a gyártó SpeakEasy Project cég alapítója is egyben.
Ki a „szerzője” a Menjek/Maradjak-nak, ha van egyáltalán?
Az élet maga (nevet). Az író és a rendező a stáblista szerint Balázs, a szereplőválogatást Hernáth Csaba operatőrrel hárman végeztük, az ötletgazda én vagyok. A koncepció úgy született, hogy egy fapados repülőjáraton tartottunk éppen London felé néhány kollégámmal, és megdöbbentett a hangulat, ami a rengeteg magyar miatt olyan, mint a Piliscsabáról Budapestre ingázó buszokon. Elgondolkodtam, hogy ha a kivándorlás ilyen méreteket öltött, akkor ezzel foglalkozni kell. 2012 tavaszán megbeszéltük a projektet, decemberben már forgattuk a New York-i pilot epizódot. Kezdettől fogva sorozatban gondolkodtunk, a New York-i epizód sikere csak megerősített minket, hogy folytassuk a sorozatot.
Honnan szereztetek a pénzt filmre?
A rosszmájúak azt híresztelik, hogy a Menjek/Maradjak kormánymegrendelésre készült − nem így van. A filmsorozat megrendelője maga az élet. A New York-i rész kizárólag saját pénzből készült, a londoni epizódhoz más forrásokat is bevontunk, online és offline adománygyűjtő kampányt indítottunk. Az Index mint médiatámogató segítségével és a Pázmányon szerzett kommunikáció szakos tudásunkat kamatoztatva sikerült elérnünk a közönséget. Emellett van egy londoni székhelyű alapítvány, a Badur, mely felfigyelt ránk. A levelük a spam mappába került, majdnem kitöröltük, de isteni sugallatra mégis elolvastuk (nevet). Végül a Badur biztosította a büdzsé háromnegyedét. Vannak még kisebb támogatók, de nincs köztük a magyar állam. Ezekből a pénzekből évente egy filmet tudunk leforgatni.
Nem is próbáltatok állami támogatást, pályázati forrást szerezni?
A pilot készítésénél próbálkoztunk az MTVA-nál egy pályázaton, de az első rostán kiestünk. Ezután nem akartunk szenvedni újabb kísérletekkel. A New York-i epizódit követően viszont a Magyar Televízió archívuma megkeresett minket, és műsorra tűzték a filmet. Fontos lépés volt ez, mert úgy gondoljuk, a tömeges kivándorlás problémája van annyira égető, hogy nem csupán három embernek kell vele foglalkoznia… De bizonyos szempontból jobb, hogy egy független csapat taglalja ezt a kérdéskört, így teljesen őszintén, bátran szólalhatunk meg. Mi magunk is érintettek vagyunk, rokonaink, barátaink, kollégáink járnak hasonló cipőben, mint a filmek főszereplői.
Társadalomkutatókkal is együtt dolgoztatok…
Igen, két és fél-három éve dolgozunk a projekten, és az elejétől kezdve kerestük azokat a szakembereket, akik segíteni tudnak a témában – miközben mi is igyekeztünk az ő kutatásaikat előmozdítani. Kováts András, az MTA Társadalmi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet társadalomkutatója aktív munkája és a mi erőforrásaink nyomán egy 5000 fős, nem reprezentatív, egyszerű online kérdőíves kutatásra válaszoltak Angliában élő magyarok a kivándorlás témakörében. A KSH Népességtudományi Kutatóintézete pedig egy reprezentatív, magyar háztartásokban végzett kérdőíves kutatást végzett Soltész Béla kutató közreműködésével, ez hamarosan publikus lesz. Más intézetekhez kötődő és független kutatókkal is kapcsolatban állunk és konzultálunk.
Hogyan válogattátok a szereplőket?
Tipikus szereplőket, történeteket kerestünk, de ebben a tekintetben megbuktunk, ezt le is írhatod (nevet). Végül pont ők nem kerültek bele a filmbe: egy London üzleti negyedében élő vállalkozó, egy mosogatófiú, egy kávézóban dolgozó fiatal. De szerencsére sok más tipikus történetet sikerült összegyűjteni. Tablószerűségre törekedtünk, de ez lehetetlen, mert rengeteg sztori van.
A kampány során készítettünk egy kérdőívet, amit kétszázan töltöttek ki, ebből a tömegből választottunk egy szereplőt, Tobit, a londoni magyar egyetemistát. Csaba maga talált meg minket, szállást ajánlott a stábnak, megtetszett a karaktere, helye lett a filmben. Egy régi ismerősünk, volt évfolyamtársunk, Márk is szereplővé vált. A munkacím egyébként „Londonfalva” volt, mert az volt a feltevésünk, hogy Londonban van egy „magyar falu”, ez volt a fő szerkesztési elv.
Mennyire kellett belefolyni a szereplők életébe?
A költségvetésből mindössze húsz forgatási napra futotta. Sok szereplőt ismertünk személyesen, így kicsit könnyebb dolgunk volt, Csabával pedig együtt laktunk. De azért távolságot is próbáltunk tartani, nem akartunk semmit belemagyarázni a történetekbe.
Van „kedvenc”?
Mindenkit nagyon szerettünk, de a visszajelzések alapján a táncosnő, Niki karaktere a közönség számára a legérdekesebb. Hozzám Márk szavai állnak a legközelebb, egyetértek azzal, amit a témáról gondol. Innen is köszönjük mindegyik szereplőnknek, hogy megosztották a történetüket, mindenki a szívünkhöz nőtt.
A New York-i rész a YouTube-ra került fel, és a tévében is látható volt. A londoni rész díszbemutatója a Trafóban volt. Lesz szélesebb körű forgalmazása a filmnek, illetve a következő részeknek?
Példátlan, hogy egy magyar dokumentumfilm ekkora figyelmet kapjon, csak reméltük, hogy mindez ennyi ember megmozgat majd. Nagy áldás, hogy eljutottunk idáig, és nem a fióknak csináltunk filmet. Mi szervezzük a vetítéseket, és az ország minden pontjáról érkeztek megkeresések. Bízunk benne, hogy lesz tévés forgalmazás. Egyébként a New York-i rész csak internetes nézettsége is meghaladta már a százezer nézőt. Londonban is lesz bemutató szeptemberben, de tervezzük vetíteni más országokban is. Kérdéses amúgy, hogy nem magyaroknak mennyire érthető ez a téma, jóllehet a munkaerő szabad áramlása általános európai alapelv és tendencia.
A díszbemutató után az mondtátok, szeretnétek Keletre is eljutni. Hová?
A világ minden táján élnek magyarok. Volt már megkeresésünk Kenyából, Ausztráliából, délkelet-ázsiai országokból. Izrael különösen érdekes, mert ott egészen speciális bevándorlási kultúra van. De Dubai is felmerült, ott is élnek (gazdasági) kivándorlók. Márk Kínában élt, elmondása szerint ott is sok a magyar.
Emellett nagyon érdekel minket a határon túli magyarok problémája, ami inkább csak a klisékkel terhelt közbeszéd, politikai értelmezések mentén ismert. Szeretnénk a „kint rekedt magyarság” történetkliséje mögé nézni. Érdekel az új magyar útlevéllel Magyarországra költözők és a Budapesten élő külföldiek sorsa is, hiszen harmincezerre tehető a Budapesten élő külföldiek száma. Az ő olvasatuk erről a városról egészen más, mint a miénk. Jelenleg konkrétan négy epizódot fejlesztünk.
Lesz majd szó az osztrák határ menti ingázókról, van egy Magyarországra visszaköltözős ötletünk, egy egészen egzotikus fejlesztés alatt álló projektunk Tel Aviv színhellyel, és persze a legközelebbi berlini rész. Ehhez épp koproducert keresünk, és szeretnénk bevonni egy-két kinti alkotót a folyamatba, mert jó lenne megmutatni azt is, amit Londonban elmulasztottunk: a helyiek olvasatát a kivándorlásról.
Egy online kritika szerint a Menjek/Maradjak nem is annyira az emigráció, mint inkább a „Mit jelent magyarnak lenni?” kérdést taglalja. Mi a véleményed erről?
Igen, erről is szól, hogy mit jelent magyarként boldogulni a világban. Ezen a kérdésen az ember mindig csak akkor kezd el gondolkodni, ha kikerül külföldre. Én Svédországban éltem, és egyből szembesültem ezzel a problémával. Kint úgy éreztem, valamennyire nagykövete vagyok annak, ami magyar. A külföldön élő magyarok reprezentálnak valamit. Az összetartással persze külföldön is vannak problémák: sokan segítik egymást, de az is elhangzott, hogy „magyarokkal semmi pénzért nem laknék együtt”: kint is van „klikkesedés”.
A magyar dokumentumfilm a nyolcvanas évek vége óta mintha kerülné az aktuális, kényes társadalmi problémákat – a Menjek/Maradjak viszont bátran „belecsap a lecsóba”. Szerinted a sikeretek elindíthat egy merészebb dokumentumfilmes trendet?
Művészi szempontból a mi munkánk nem merész, kifejezetten konvencionális dokumentumfilmet készítettünk. Esetünkben az lehet példamutató, hogy filmesként nem vártunk támogatásra, hanem egy fontos témáról kompromisszumok és ferdítés nélkül, saját lehetőségeinket megismerve, jórészt saját erőből, kútfőből forgattunk. A film elég jó eszköz ahhoz, hogy egy szélesebb társadalmi párbeszéd elősegítésében részt vehessünk.
Szerinted mi az oka annak, hogy fiatalok tömegesen hagyják el az országot?
Kováts András nem reprezentatív közvélemény-kutatási eredményei azt mutatják, hogy a „politikai ok” csak 4-5. helyen szerepel. Az emberek – jellemzően a fiatal, pályakezdő magyarok – elsősorban anyagi megfontolások miatt távoznak az országból: élnek az Európai Unió által adott lehetőségekkel, és ez nem feltétlenül meglepő.
Te magánemberként mennél vagy maradnál?
A racionalitás azt mondatja, hogy külföld, az érzelmek pedig azt súgják, Magyarország. A filmben Márk azt mondja, ez mindig eldöntendő kérdés marad. Én a maradás mellett vagyok, szeretek Budapesten élni. Balázs viszont úgy döntött, külföldre megy.
Beszámolónk a Menjek/Maradjak: London premierjéről: itt
Fotók forrása: https://www.facebook.com/menjekmaradjak
Ki a „szerzője” a Menjek/Maradjak-nak, ha van egyáltalán?
Az élet maga (nevet). Az író és a rendező a stáblista szerint Balázs, a szereplőválogatást Hernáth Csaba operatőrrel hárman végeztük, az ötletgazda én vagyok. A koncepció úgy született, hogy egy fapados repülőjáraton tartottunk éppen London felé néhány kollégámmal, és megdöbbentett a hangulat, ami a rengeteg magyar miatt olyan, mint a Piliscsabáról Budapestre ingázó buszokon. Elgondolkodtam, hogy ha a kivándorlás ilyen méreteket öltött, akkor ezzel foglalkozni kell. 2012 tavaszán megbeszéltük a projektet, decemberben már forgattuk a New York-i pilot epizódot. Kezdettől fogva sorozatban gondolkodtunk, a New York-i epizód sikere csak megerősített minket, hogy folytassuk a sorozatot.
Honnan szereztetek a pénzt filmre?
A rosszmájúak azt híresztelik, hogy a Menjek/Maradjak kormánymegrendelésre készült − nem így van. A filmsorozat megrendelője maga az élet. A New York-i rész kizárólag saját pénzből készült, a londoni epizódhoz más forrásokat is bevontunk, online és offline adománygyűjtő kampányt indítottunk. Az Index mint médiatámogató segítségével és a Pázmányon szerzett kommunikáció szakos tudásunkat kamatoztatva sikerült elérnünk a közönséget. Emellett van egy londoni székhelyű alapítvány, a Badur, mely felfigyelt ránk. A levelük a spam mappába került, majdnem kitöröltük, de isteni sugallatra mégis elolvastuk (nevet). Végül a Badur biztosította a büdzsé háromnegyedét. Vannak még kisebb támogatók, de nincs köztük a magyar állam. Ezekből a pénzekből évente egy filmet tudunk leforgatni.
Nem is próbáltatok állami támogatást, pályázati forrást szerezni?
A pilot készítésénél próbálkoztunk az MTVA-nál egy pályázaton, de az első rostán kiestünk. Ezután nem akartunk szenvedni újabb kísérletekkel. A New York-i epizódit követően viszont a Magyar Televízió archívuma megkeresett minket, és műsorra tűzték a filmet. Fontos lépés volt ez, mert úgy gondoljuk, a tömeges kivándorlás problémája van annyira égető, hogy nem csupán három embernek kell vele foglalkoznia… De bizonyos szempontból jobb, hogy egy független csapat taglalja ezt a kérdéskört, így teljesen őszintén, bátran szólalhatunk meg. Mi magunk is érintettek vagyunk, rokonaink, barátaink, kollégáink járnak hasonló cipőben, mint a filmek főszereplői.
Társadalomkutatókkal is együtt dolgoztatok…
Igen, két és fél-három éve dolgozunk a projekten, és az elejétől kezdve kerestük azokat a szakembereket, akik segíteni tudnak a témában – miközben mi is igyekeztünk az ő kutatásaikat előmozdítani. Kováts András, az MTA Társadalmi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet társadalomkutatója aktív munkája és a mi erőforrásaink nyomán egy 5000 fős, nem reprezentatív, egyszerű online kérdőíves kutatásra válaszoltak Angliában élő magyarok a kivándorlás témakörében. A KSH Népességtudományi Kutatóintézete pedig egy reprezentatív, magyar háztartásokban végzett kérdőíves kutatást végzett Soltész Béla kutató közreműködésével, ez hamarosan publikus lesz. Más intézetekhez kötődő és független kutatókkal is kapcsolatban állunk és konzultálunk.
Hogyan válogattátok a szereplőket?
Tipikus szereplőket, történeteket kerestünk, de ebben a tekintetben megbuktunk, ezt le is írhatod (nevet). Végül pont ők nem kerültek bele a filmbe: egy London üzleti negyedében élő vállalkozó, egy mosogatófiú, egy kávézóban dolgozó fiatal. De szerencsére sok más tipikus történetet sikerült összegyűjteni. Tablószerűségre törekedtünk, de ez lehetetlen, mert rengeteg sztori van.
A kampány során készítettünk egy kérdőívet, amit kétszázan töltöttek ki, ebből a tömegből választottunk egy szereplőt, Tobit, a londoni magyar egyetemistát. Csaba maga talált meg minket, szállást ajánlott a stábnak, megtetszett a karaktere, helye lett a filmben. Egy régi ismerősünk, volt évfolyamtársunk, Márk is szereplővé vált. A munkacím egyébként „Londonfalva” volt, mert az volt a feltevésünk, hogy Londonban van egy „magyar falu”, ez volt a fő szerkesztési elv.
Mennyire kellett belefolyni a szereplők életébe?
A költségvetésből mindössze húsz forgatási napra futotta. Sok szereplőt ismertünk személyesen, így kicsit könnyebb dolgunk volt, Csabával pedig együtt laktunk. De azért távolságot is próbáltunk tartani, nem akartunk semmit belemagyarázni a történetekbe.
Van „kedvenc”?
Mindenkit nagyon szerettünk, de a visszajelzések alapján a táncosnő, Niki karaktere a közönség számára a legérdekesebb. Hozzám Márk szavai állnak a legközelebb, egyetértek azzal, amit a témáról gondol. Innen is köszönjük mindegyik szereplőnknek, hogy megosztották a történetüket, mindenki a szívünkhöz nőtt.
A New York-i rész a YouTube-ra került fel, és a tévében is látható volt. A londoni rész díszbemutatója a Trafóban volt. Lesz szélesebb körű forgalmazása a filmnek, illetve a következő részeknek?
Példátlan, hogy egy magyar dokumentumfilm ekkora figyelmet kapjon, csak reméltük, hogy mindez ennyi ember megmozgat majd. Nagy áldás, hogy eljutottunk idáig, és nem a fióknak csináltunk filmet. Mi szervezzük a vetítéseket, és az ország minden pontjáról érkeztek megkeresések. Bízunk benne, hogy lesz tévés forgalmazás. Egyébként a New York-i rész csak internetes nézettsége is meghaladta már a százezer nézőt. Londonban is lesz bemutató szeptemberben, de tervezzük vetíteni más országokban is. Kérdéses amúgy, hogy nem magyaroknak mennyire érthető ez a téma, jóllehet a munkaerő szabad áramlása általános európai alapelv és tendencia.
A díszbemutató után az mondtátok, szeretnétek Keletre is eljutni. Hová?
A világ minden táján élnek magyarok. Volt már megkeresésünk Kenyából, Ausztráliából, délkelet-ázsiai országokból. Izrael különösen érdekes, mert ott egészen speciális bevándorlási kultúra van. De Dubai is felmerült, ott is élnek (gazdasági) kivándorlók. Márk Kínában élt, elmondása szerint ott is sok a magyar.
Emellett nagyon érdekel minket a határon túli magyarok problémája, ami inkább csak a klisékkel terhelt közbeszéd, politikai értelmezések mentén ismert. Szeretnénk a „kint rekedt magyarság” történetkliséje mögé nézni. Érdekel az új magyar útlevéllel Magyarországra költözők és a Budapesten élő külföldiek sorsa is, hiszen harmincezerre tehető a Budapesten élő külföldiek száma. Az ő olvasatuk erről a városról egészen más, mint a miénk. Jelenleg konkrétan négy epizódot fejlesztünk.
Lesz majd szó az osztrák határ menti ingázókról, van egy Magyarországra visszaköltözős ötletünk, egy egészen egzotikus fejlesztés alatt álló projektunk Tel Aviv színhellyel, és persze a legközelebbi berlini rész. Ehhez épp koproducert keresünk, és szeretnénk bevonni egy-két kinti alkotót a folyamatba, mert jó lenne megmutatni azt is, amit Londonban elmulasztottunk: a helyiek olvasatát a kivándorlásról.
Egy online kritika szerint a Menjek/Maradjak nem is annyira az emigráció, mint inkább a „Mit jelent magyarnak lenni?” kérdést taglalja. Mi a véleményed erről?
Igen, erről is szól, hogy mit jelent magyarként boldogulni a világban. Ezen a kérdésen az ember mindig csak akkor kezd el gondolkodni, ha kikerül külföldre. Én Svédországban éltem, és egyből szembesültem ezzel a problémával. Kint úgy éreztem, valamennyire nagykövete vagyok annak, ami magyar. A külföldön élő magyarok reprezentálnak valamit. Az összetartással persze külföldön is vannak problémák: sokan segítik egymást, de az is elhangzott, hogy „magyarokkal semmi pénzért nem laknék együtt”: kint is van „klikkesedés”.
A magyar dokumentumfilm a nyolcvanas évek vége óta mintha kerülné az aktuális, kényes társadalmi problémákat – a Menjek/Maradjak viszont bátran „belecsap a lecsóba”. Szerinted a sikeretek elindíthat egy merészebb dokumentumfilmes trendet?
Művészi szempontból a mi munkánk nem merész, kifejezetten konvencionális dokumentumfilmet készítettünk. Esetünkben az lehet példamutató, hogy filmesként nem vártunk támogatásra, hanem egy fontos témáról kompromisszumok és ferdítés nélkül, saját lehetőségeinket megismerve, jórészt saját erőből, kútfőből forgattunk. A film elég jó eszköz ahhoz, hogy egy szélesebb társadalmi párbeszéd elősegítésében részt vehessünk.
Szerinted mi az oka annak, hogy fiatalok tömegesen hagyják el az országot?
Kováts András nem reprezentatív közvélemény-kutatási eredményei azt mutatják, hogy a „politikai ok” csak 4-5. helyen szerepel. Az emberek – jellemzően a fiatal, pályakezdő magyarok – elsősorban anyagi megfontolások miatt távoznak az országból: élnek az Európai Unió által adott lehetőségekkel, és ez nem feltétlenül meglepő.
Te magánemberként mennél vagy maradnál?
A racionalitás azt mondatja, hogy külföld, az érzelmek pedig azt súgják, Magyarország. A filmben Márk azt mondja, ez mindig eldöntendő kérdés marad. Én a maradás mellett vagyok, szeretek Budapesten élni. Balázs viszont úgy döntött, külföldre megy.
Beszámolónk a Menjek/Maradjak: London premierjéről: itt
Fotók forrása: https://www.facebook.com/menjekmaradjak
