Márpedig ebben az országban rend van!

Esztétikai és pénzügyi értelemben is sikeresek voltak a Köbli Norbert forgatókönyvíró által jegyzett, 1956 táján játszódó, többszörösen is hiánypótló thrillerek (A vizsga, Szabadság különjárat, A berni követ), melyek egyszerre elégítették ki a zsánerfilmre éhes közönség igényeit és tettek hozzá a forradalommal, illetve a Kádár-rendszerrel kapcsolatos diskurzusokhoz. Ebbe a trendbe illeszthető a magáról ritkán hallató Sopsits Árpád (Céllövölde, Torzók) legújabb műve, A martfűi rém, mely a Kádár-rendszer egyik szőnyeg alá söpört, botrányos igazságügyi procedúrájátönti thrillerformába. A sztori a martfűi Kovács Péter által 1957–1968 között elkövetett kéjgyilkosság-sorozaton alapszik, melyből azért lett sorozat, mert a hatalom a legelső kegyetlen esetet politikai okokból egy másik martfűi lakosra, az ártatlan Kirják Jánosra kente, így az igazi tettest nem sikerült kézre keríteni.

Sopsits Árpád a valós eseményekből lebilincselően izgalmas, bár nem hibák nélküli politikai pszichothrillert épített fel. A forradalom után, a rend fenntartására érzékeny Kádár-rezsimben gyilkosság vádjával előveszik Réti Ákost, akinek nyomós oka volt az őt elutasító lány brutális megölésére. A férfi beismerő vallomást tesz, igaz, Bota rendőrnyomozó szerint sántít a történet. Évek múlva be is igazolódik, hogy nem Réti volt a gyilkos, mert a „rém” újra lecsap, miközben a tévesen elítélt férfi életfogytig tartó börtönbüntetését tölti. A kiégett Bota nem akar ugrálni, ellenben fiatal, tettvággyal teli társa, Szirmai hangoztatja, hogy összefüggés van az 1957-es és a hatvanas évekbeli gyilkosságok között. A rendőrök felettesei nem fogadják kitörő örömmel meglátásait, hiszen a rendszer korábbi tévedésének beismerése rossz fényt vetne magára a rendszerre.

A martfűi rém ben feldolgozott eset érthetően szinte kiáltott az egyébként hazai viszonylatban ritka pszichothriller műfajért. De Sopsits Árpád filmje a lélektan síkjáról a társadalmi-politikai szférába emelkedik azzal, hogy feszültséggel teli, gyorsan elrepülő kétórás játékideje alatt nemcsak a gyilkos és az áldozatok, hanem a diktatúra perspektíváját is érvényesíti. A sorozatgyilkos Andrij Csikatilo és a szovjet rendszer párharcát feldolgozó A 44. gyermek egyik szlogenje így hangzott: „A Paradicsomban nincs gyilkosság”. A martfűi rémben azt halljuk: „Ebben az országban nincsenek sorozatgyilkosok!” A lényeg nem is annyira az, hogy a valódi gyilkost lássuk bűnösnek, hanem hogy maga a hatalom kerül a vádlottak padjára. Az a hatalom, amely az igazság („Ki gyilkolt?”) helyett az ideológiát („Márpedig ebben az országban rend van!”) tartotta fontosabbnak, ezzel tönkretette egy ártatlan ember életét. A nyomozás helyett inkvizíciós módszereket alkalmazó büntetőeljárás, illetve a tárgyalás jelenetei megidézik Nagy Imre aljas elfogatását és koncepciós perét is.

A martfűi rém nemcsak érdekfeszítő és izgalmas mozi, hanem fontos politikai film is, ráadásul profin megrendezett akciójeleneteire sem lehet panasz. (Szerencsére a cselekményben feltűnő kéjgyilkosságokat a jó ízlés határain belül, ugyanakkor maníros óvatoskodás nélkül ábrázolják az alkotók.) Afilm összetett és precíz társadalmi-történelmi elemzése azonban sajnos háttérbe szorítja a karaktereket. Sopsits Árpád műve bár kétórás, de e játékidő kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a bűnfilmes archetípusokból („kiégett zsaru”, „ambiciózus fiatal nyomozó”, „kötekedő rendőrfőnök”) emberi figurákat formáljon. A címszereplő „rémet” pedig sikerült kifejezetten elszúrni, ugyanis a kéjgyilkos eleinte A vörös sárkány szexuálisan frusztrált, szánalmas Francis Dolarhyde-ját idézi, ezzel szemben az utolsó jelenetekben, elfogásakor és gúnyos vallomása alatt a cinikus Hannibal Lecterre emlékeztet.

Kár a bukdácsoló karakterformálásért, de A martfűi rém ezzel együtt is remek politikai pszichothriller: hiteles korrajz és a diktatúrában korrumpálódó igazságszolgáltatás általános jellemzése is.

8/10