„A hazugság megesz, tönkretesz”

Kezdjük a legegyszerűbb kérdéssel: milyen a közérzete?

Köszönöm, jó. Ha visszanézek a pályámra, érdekes volt, és különös. Ismernek szerte a világban, az Oscar-díj bizottságába is beválasztottak, a német művészeti akadémia tagja lettem. A filmjeim léteznek a mai napig: kapok jeleket, hogy hol Argentínában, hol Kínában, Indiában mennek a tévében és a mozikban, sok helyen megvásárolták a vetítési jogukat.

Közeledik az Aurora Borealis bemutatója. Szeretne érte kapni valamit?

A díjazás nem foglalkoztat, sok mindent kaptam a szakmától, engem a közönség érdekel, hogy hogyan fogadja a filmet, mit ért meg belőle. Szimpla pénzkeresetből sosem csináltam filmet, ez sem ilyen. Egyszerűen izgatott ez a téma. Évtizedek óta érdekelt, hogy a Kelet-Európát megszálló szovjet és egyéb hadseregek katonái által megejtett vagy megerőszakolt nők gyermekeinek milyen nehéz, tragikus sors jutott. Próbálkoztam a témával a nyolcvanas, kilencvenes években is, de hát előbb az oroszokat nem lehetett bántani, aztán pénz nem volt rá. Pedig ilyen gyermekek milliószám születtek, s az anyjuk kilencvenkilenc százalékban nem vállalta fel őket, így aztán senkihez nem tartoztak. Vannak országok, ahol figyelmet fordítanak rájuk, Ausztriában külön állami intézet működik, amelyben segítenek nekik megismerni a történetüket. Nálunk csak néhány szociológust, történészt érdekel mindez, például Pető Andreát.

Milyen társadalmi hatást vár a filmtől?

Várom, hogy a magyar nézők is megtudják az igazságot.

Tabu lenne ez a téma nálunk?

Nem tabu, de a témával hivatalosan nálunk senki nem foglalkozik, az emberek nagyon keveset tudnak erről, ezért közömbösek iránta. Megnézik majd a filmet, aztán vagy tetszik nekik, vagy nem, végül is ez egy érzelmes történet. De ahol igazán hatása lesz, az Németország és Ausztria, ezekből az országokból már érdeklődnek a film iránt.

Pesszimista a magyar közönség miatt?

Vannak kételyeim, mert ez a tapasztalatom. Huszonhat filmet csináltam idáig, olyan témákat dolgoztam fel bennük, mint elveszett emberi sorsok, magányos nők, férj nélküli szülés és hasonlók. A világot megérintette ez. A magyarokat kevésbé.

Ez vajon honnan ered?

Nem tudom, nem vagyok sem történész, sem szociológus. Én csak azt tudom, hogy a magyar valósággal nekem mindig problémaim voltak. Amikor tíz éve hazaköltöztem, nagy reménnyel hittem, hogy változott valami itt a mentalitásban, de nem sok.

Mi a baj?

Kis ország vagyunk egy különös nyelvvel, nekünk azt kellene csinálnunk, mint a finneknek, svédeknek, hollandoknak: az életszínvonallal foglalkozni. Ehhez képest itt minden fordítva van hozzájuk képest. Kétmillió embernek jó a helyzete, a többiek nagyon nehéz körülmények között élnek. Az emberek depressziósak és passzívak. Nincsenek barátságok, nincs összetartás. Nálunk az emberek nem szeretnek egymáshoz közel kerülni, mert félnek a másiktól, és így nem is őszinték. A lengyelek sokkal érzékenyebbek az újra és az igazságra. Itt feljelentették a zsidókat, aztán hallgattak erről évtizedeken át. A lengyelek viszont csináltak filmet arról, hogy a zsidókat egy faluban ők ölték meg és rabolták ki, nem pedig a nácik. A magyarok valamiért nem fogékonyak az ilyenre, és passzívak az igazság feltárásában.

Foglalkozik ön a napi politikával?

Én abból kiszálltam. Nem tett jót az egészségemnek, ehhez túl érzékeny vagyok. Tavasszal ugyan kimentem egy tüntetésre, mert érdekesnek ígérkezett, de nem volt az, nem történt ott semmi.

Mi kell a magyar nézőnek a moziban?

A Meseautó.

A világon máshol nem így mennek a dolgok?

A magyaroknak kevésbé van igénye társadalmi kérdéseket feszegető filmekre. Holott annyi fontos téma lenne… Ha az amerikai, angol, német, olasz vagy svéd filmekben van társadalmi dráma, itt miért nincs? Vegyünk egy példát: nálunk akkora a korrupció, mint egy ázsiai országban – erről miért nem csinál senki filmet? Nézze meg az amerikaiakat: minden második film arról szól, hogy meg akarnak ölni valakit, mert ellopta mások pénzét. És miért nincs Magyarországon bűnügyi film, amikor nagyon sok a bűncselekmény? A francia, angol, olasz vagy amerikai filmekben rengeteg rendőrt, egyenruhást lehet látni – a magyarban nem, miközben az utcákon rengeteg rendőr nyüzsög. Akkor most ez miért van így?

Mondhatjuk azt, hogy a magyar film kissé elszakadt a valóságtól?

Igen. Én azt hiszem, ez azért is van, mert két haza él egy hazában: Budapest-Magyarország és Vidék-Magyarország. A kettőnek szinte semmi köze nincs egymáshoz, két külön világ. Ehhez képest csak Budapest és Budapest jelenik meg a filmeken, minden történet vagy ott, vagy a környékén játszódik. A falu kétszáz kilométerre már messze van az alkotóknak – tisztelet a kivételeknek, mint például Török Ferenc és Hajdu Szabolcs.

Mi ennek az oka? Azon túlmenően, hogy Budapesten olcsóbb forgatni.

Ez is egy magyarázat. A másik az, hogy a fiatal rendezők nem érdeklődnek a falu, a vidéki emberek iránt. Pedig nem bonyolult dolog ez, régebben a legnagyobb filmrendezőink – Kovács András, Makk, Zolnay Pál és a többiek – számára e tekintetben teljes Magyarország létezett, ők rendszeresen foglalkoztak a Budapesten kívüli élettel.

Mi a véleménye Andy Vajnáról? Ő lenne a nagy megújító.

Róla 2014-ig nem is lehetett tudni, hogy mit csinál. Aztán hirtelen összeszedte magát. Most jól végzi a dolgát, nagyon beindultak az események! Sok pénzt oszt szét. Látványos filmeket lehet így csinálni, mint a Kincsem, történelmi filmek is készülőben vannak, ismeretlen, kezdő rendezőknek is ad pénzt, kísérletezhetnek.

Milyen kapcsolatban áll a korosztályos pályatársaival?

Nem járunk össze. Nem is maradtunk sokan. Szabó Istvánnal rendszeresen beszélgetek telefonon, néha Goda Krisztinával is meg szoktuk vitatni szakmát.

És a fiatal magyar filmrendezők?

A fiatalok nem tartanak velem kapcsolatot, így aztán én sem velük.

Sérti vagy bántja ez önt?

Nem. Nekem nagyszerű filmes barátaim vannak szerte a világban, évente legalább húsz helyre hívnak meg, nagy tisztelettel vesznek körül. A tévében is sokszor mennek a filmjeim. Eleinte szomorúan láttam, hogy a magyar fiatalok nem is köszönnek nekem, és nem ismerik a műveimet. Akkor azt mondtam, hogy ezek prosztók, ez van. Szomorúnak tartom ezt a hozzáállást, mert a világban nem így mennek a dolgok, a fiatalok mindig tanulnak az öregektől. Itt viszont a közömbösség, a passzivitás elszomorít a szakmában.

De azért csak figyelemmel kíséri az alkotásaikat?

Ha van időm, megnézem őket a moziban, de neveket ne kérdezzen. Meg aztán az utóbbi időben a Saul fián kívül nem volt olyan alkotás, ami lehengerelt volna, egy-két rövidfilm kivételével. Fenntartom azt, amit évekkel ezelőtt mondtam, hogy a fiatal rendezőknek nagy a formakészségük, de az ő filmjeikben sincs társadalmi tartalom. Ezzel legfeljebb egy Török Ferenc vagy egy Hajdu Szabolcs foglalkozik. A nagyon fiatalok között Nemes Jeles László a legnagyobb tehetség. Ő ugyanis nem egy tablószerű holokausztfilmet csinált, amiből van egy pár, hanem Auschwitz megjelenítésébe belevitte az érzelmeit is. Ő emelte fel a magyar filmet ismét abba a fénybe, amelybe negyven éve Jancsó már egyszer belehelyezte azt, majd utána jöttünk mi, a régi nagyok. Egyébként, ha semmit sem csinált volna Vajna, csak azt, hogy adott pénzt a Saul fia befejezésére, már az is azt mutatja, hogy érzéke van a jó filmekhez.

A fiatal női filmrendezőkkel ugyanilyen hideg a kapcsolata?

Velem olyan még nem történt meg Magyarországon, hogy egy kezdő női rendező felhívott volna, mert valamiről beszélgetni akart, vagy kérdése lett volna hozzám. Közben Oroszországban, Lengyelországban, Franciaországban, Németországban ez gyakran megesik velem. Itt nem. Egyébként is van a magyaroknak egy nagyon rossz tulajdonsága, ez a politikában is látszik: nagyképűek, csak azt nem tudni, mire.

Ez a fiatal rendezőkre is vonatkozik?

Igen. Itt az emberek egyszerűen ilyenek.

Ha már a nőknél vagyunk: jónak tartaná, ha a nők és a férfiak azonos jellegű filmeket készítenének?

Nem. A nőknek más a szemlélete a világról, mint a férfiaknak. Maradjon ez így.

Feministának tartja magát?

Annak, de nem vagyok egy mozgalom tagja. Minden szempontból nagyon rossznak látom a nők helyzetét Magyarországon, a férfiaknál is boldogtalanabbak, mert harminc-negyven százalékkal kevesebbet keresnek náluk, nehezebb elhelyezkedniük jó állásokba, nagyon sokat kell dolgozniuk. És hát miféle ország az, ahol a férfi politikusoknak a párjai nem jelennek meg a nyilvánosság előtt, ahol egyetlen ilyen feleség sincs, aki véleményt nyilvánítana a világról, vagy mesélne arról, hogy milyen a családi élete?

Egy magyar filmrendezőnő hogyan tudna segítene ezen a helyzeten?

Én úgy csináltam ezt régen, hogy szövő- és kenyérgyárakban dokumentumfilmeket készítettem az ott dolgozó nőkről. De ma már nem csinálok ilyet, nem nagyon érdekel a téma. Van azonban egy nagyszerű rendezőnk, Kocsis Ágnes, ő szép filmeket készít magányos nőkről. Tőle a Pál Adrienn nagyon tetszett.

A Pál Adrienn hőse egy túlsúlyos, tőmondatokban kommunikáló, széteső életű nő, aki egy értelmetlennek tűnő kérdés miatt mászkál egy üres világban. Ez miben tud erőt adni az embereknek és főleg a nőknek?

Kocsis filmje a magányról szól, és nálunk az emberek többsége magányos. Nagyon sok a válás, az erőszak a családban, egyáltalában: nagyon rosszul működik a család mint olyan. Én jó összehasonlítási alapnak tekintem a lengyeleket: ott a családok összetartanak, az öregeket tisztelik, a nőket még inkább.

Mégis: nem kellene inkább olyan filmeket csinálni, amelyek iránymutatást adnak az embereknek egy szebb élethez?

Az Aurora Borealis ilyen. Arról szól, hogy az élet bonyolult dolgaiban ne hazudj se magadnak, se a családodnak, és mielőtt meghalsz, valld be az igazat, mert a hazugság megesz, tönkretesz. Azt kimondani, hogy emberek, ne hazudjatok, szerintem egy érdekes dolog. Itt, Magyarországon legalábbis az.