A Prince Avalanche – Texas hercege magával ragadó atmoszférájú komikus dráma, amely tavaly Ezüst Medvét ért rendezőjének a Berlini Filmfesztiválon. David Gordon Green egy izlandi dramedy remake-jét készítette el, de nem iparosmunkaként tekintett a projektre, hanem szerzői feldolgozásban gondolkodott.
Green a legjobb rendezésért nyert díját nemcsak e filmjével, inkább egész életművével érdemelte ki, valamint azzal, hogy visszatért a független szerzői filmezéshez. A Prince Avalanche – Texas hercege a direktor oeuvre-jének szintéziseként is értelmezhető. Visszakanyarodás a gyökerekhez, pontosabban nyers tehetségről árulkodó indie debüt-filmje, a George Washington témáihoz és stílusához, de már rutinos író-rendezőként. A direktor bemutatkozását romantikus drámák (Az „Igazi”; Angyal a hóban) és egy thriller (Áramlat, a producer a szintén déli Terrence Malick, Green egyik példaképe) követték, ezek után egy nagy büdzséjű, stúdió gyártotta füves komédiával (Ananász expressz) jelentkezett. Ez váltás volt pályáján, szerzői kézjegye egyre inkább elhalványult, iparosmunkáinak színvonala romlott (Király!; A bébisintér), vígjátékok bérrendezőjévé vált (HBO: Egyszer fent, inkább lent).
Izland mint inspiráció nem illik magától értetődően egy olyan rendezőhöz, akit az amerikai Dél nevelt és ihletett, de az Á annan veg (Either Way) kivétel, hisz e minimális büdzséből leforgatható, kétszereplős kamaradráma története univerzális. Ezt Green is így gondolta: villámgyorsan (hogy befejezzék a forgatást, mielőtt a helyszínül szolgáló, tűzvész pusztította texasi terület újjáépül), titokban, saját szakállára, sok improvizációval készítette el a filmet. Átdolgozása a cselekmény miliőjét illetően visszautazás az időben: a ’80-as évek Texasában járunk, hőseink két útkarbantartó, akik egy tűzvészben porig égett, elhagyatott területen dolgoznak kettesben. Az idősebb Alvin karót nyelt, zsémbes, mizantróp, a fiatalabb Lance – Alvin barátnőjének öccse – léha és gyerekes. Előbbi lelki válságba kerül, ezért vonul ki a társadalomból. Utóbbi rosszul viseli az elszigeteltséget, a hétvégét várja, hogy visszatérhessen a városba nőket hajtani: neki az öregedés és az apaság jelentette felelősség krízisével kell megbirkóznia.
Az Á annan veg társadalmi realista road movie és buddy movie egyszerre: a kisember munkáshősök országutakon dolgoznak a semmi közepén. Green auteurként viszi filmre a történetet: vígjáték-rendezői tapasztalatait is felhasználja − az Ananász expressz után ismét útszéli, lepukkant, lógós karakterekre épülő buddy vígjátékot rendez veterán komikussal (Paul Rudd) a főszerepben −, de elsősorban a George Washington stílusához tér vissza. Már a szürreális és ironikus filmcím sokatmondó: ahogy a legendás amerikai elnök neve egy hátrányos helyzetű és reménytelenül provinciális, de ritka ambiciózus afro-amerikai srácot jelölt, Texas hercegei maszkulin, macsó guruként tetszelgő, valójában szánalmas és környezetükkel együtt hanyatló, peremre szorult karakterek. A Kis nagy ember címszereplő hősének ellentétei, akiket viszont Green − debüt-filmjének kisszerű hősei után ismét − rokonszenvvel ábrázol.