Naomi Kawase filmje minden kétkedő számára bebizonyítja: lehet olyan japán filmet készíteni, ami igazán japán, mégsem érezzük annyira távolinak, és ami nem nélkülözi a romantikát, mégsem kell menekülnie tőle minden férfinak.
Naomi Kawase különleges alkotói színt képvisel a japán filmművészet széles palettáján. Először is nő, ami a sok-sok férfi rendező között már önmagában is különlegessé teszi. Másrészt nem azzal tűnik ki, hogy „női” filmeket készít – már ha egyáltalán létezik ilyen kategória –, hanem a csak rá jellemző, kifinomult stílussal és látásmóddal alkot. Ha nem tudnánk róla, hogy nő, a filmjei alapján ezt nem is derülne ki, bár arra sem gondolnánk feltétlenül, hogy ezek a mozik egy férfi alkotásai. Az mindenesetre kijelenthető: olyan férfi és női karaktereket találunk Naomi Kawase filmjeiben, amelyek igencsak pontosan mesélnek férfiségről és nőiségről. A magyar mozinézők számára a rendező 2016 szeptemberében mutatkozott be A remény receptje című munkájával. Korábban (2008) csak a tévében volt látható tőle a Siratóerdő annak ellenére, hogy már kilencedik játékfilmjénél tart, ráadásul 1992 óta rendez, felváltva játék- és dokumentumfilmeket. A nemzetközi filmfesztiváloknak visszatérő és rendszeresen díjazott szereplője.
Új filmje, a 2017-es A naplemente ragyogása – eredeti címén Ragyogás – több értelmezési szinten is kommunikál a nézővel. A történet főszereplője, Miszako látássérültek számára készít narrációt filmekhez, hozzásegítve őket, hogy megtapasztalják a mozizás élményét. Egy tesztvetítésen találkozik Nakamorival, a híres fotóművésszel, aki éppen kezdi elveszíteni a látását. A találkozás mindkét emberben mély érzelmeket kavar, és nem várt változásokat hoz. A film közvetlenül értelmezhető szintje egy egyszerűnek tűnő, mégis komplex férfi–nő találkozásról mesél: egyszerre lehetünk tanúi az elmúlásnak és valami új születésének. A közvetett történet az alkotói szenvedély, az alkotás lényegi mivolta, a kép, a gondolat, a jelentés összefüggéseire kérdez rá – bár ez utóbbiakkal nem is kötelező foglalkoznunk, ha egyszerűen csak szeretnénk elmerülni a két főszereplő alakuló kapcsolatában.
A nő és a férfi közti kapocs egy film, mégpedig az, amihez Miszako épp a narrációt írja. A látássérültek kis csoportja előtt tartott próbavetítések célja, hogy a „nézők” (hallgatók) visszajelzései alapján Miszako még jobbá tegye a szöveget, mielőtt az az igazi közönség (hallgatóság) elé kerülne. Egyszer-egyszer egészen furcsának tűnik a munkafolyamat, –ilyenkor azt érezhetjük, hogy ez már az a fajta maximalizmus, ami csak a japán kultúrában magától értetődő. Viszont a megfelelő kifejezések megtalálását érintő szőrszálhasogatásnak dramaturgiai szerepe van: ezek az értelmezések vezetik Miszakót egyre inkább a fotóművész felé. Ahogy kezdi megismerni a férfi történetét, múltját, képeit, úgy formálódik előtte és a nézők előtt a korábban ismeretlen kapocs kettejük élete között. A film végére aztán egy pontba sűrűsödik minden történetszál. Naomi Kawase olyan kifinomult érzékkel szövi ezeket a szálakat, hogy végül a film lezárásakor úgy érezzük: bár az élet furcsa véletlenek szövedéke, mégis lehetetlen lett volna, hogy másként végződjön ez a történet.
Azok számára, akik esetleg ódzkodnak a japán filmektől, érdemes leszögezni, hogy a sztereotip elképzelésekhez mérve nem igazán tűnik a film japánnak: nincsenek benne gésák, szamurájok, de még szumósok sem. A zen filozófia sem szerzetesek rezzenéstelen meditációjának unalmas megfigyelésében jelenik meg, inkább abban, ahogyan egy mai, de finom érzelmekre még képes ember a környezetére reagál – legyen szó egy másik emberről, a természeti környezetről vagy éppen a múltból előkerülő emlékekről. A modern világgal megbirkózni próbáló, törékeny, sokszor túlságosan is magányos, egyszerű örömökre és leginkább szeretetre vágyó, hétköznapi embereket látunk a filmben, akik végül talán egy kis boldogságot is remélhetnek a sorstól. Akár ha magunkat látnánk.
A naplemente ragyogása erénye pontosan ez: nem a világot megmentő szuperhősöket tuszkol a szemünk elé, inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy tökéletesen elegendő, ha találunk valakit, akivel megmenthetjük egymást eredendő elveszettségünktől.
Pontszám: 9/10
A naplemente ragyogása (Hikari / Radiance)
Színes, japán, romantikus dráma 101 perc, 2017
Rendező és forgatókönyvíró: Naomi Kawase
Operatőr: Dodo Arata
Zene: Ibrahim Maalouf
Szereplők: Masaya Nakamori (Masatoshi Nagase); Misako Ozaki (Ayame Misaki); Yasuko Ozaki (Kazuko Shirakawa); Kitabayashi (Tatsuya Fuji)
Bemutató dátuma: 2018. június 7. (Forgalmazó: Cirkó Film)
Korhatár: 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott