Családregény és kalapmámor

Ez a megállapítás, bár közhelyszerű, annyiban igaz, hogy ezúttal egy olyan női főhőssel dolgozik a rendező, aki számos ponton tart rokonságot Saullal. Leiter Íriszt is a kérlelhetetlen magány légköre burkolja be, motivációi hasonlóan homályosak, ráadásul a történet mozgatórugója is azonos: a hősnek meg kell keresnie egy titokzatos idegent, akiért mindenre hajlandó, noha azt sem tudhatjuk biztosan, hogy él-e az illető. A történet szerint 1913-ban, a nagy Osztrák–Magyar Monarchia utolsó békeévében a fiatalon árvaházba került Leiter lány felnőve visszatér az egykor saját szülei által alapított budapesti kalapszalonba, ahol a képeslapszerűen tökéletes felszín alatt sötét titkok húzódnak. Írisz elkezdi felfejteni ezeket a titkokat, miközben eltökéli, hogy megtalálja a különös mendemondák övezte fivérét.

A történetvezetésen túl Nemes Jeles filmnyelvi szempontból is folytatja a Saul örökségét – ezúttal ugyan nem olyan kérlelhetetlenül szigorú és következetes a képi megoldások tekintetében, ám továbbra is a nagy körültekintéssel megválasztott főszereplő szuperközelije érdekli igazán. A Napszállta esetében is a lehető legközelebb férkőzik hőséhez, hogy annak tekintetén, arca rezdülésein keresztül lásson bele a lélek mélyrétegeibe. Mindezzel a főszereplőt körülvevő teret gyakran végletesen leszűkíti, az elmélyült belső vizsgálat közben a külvilág összefojt színekből álló, zsongó masszává olvad össze, amely rendkívüli erejű, sokszor egészen fojtogató atmoszférát teremt Leiter Írisz körül.

Jakab Juli tökéletes választásnak bizonyul a szerepre, amennyiben egy szinte tapinthatóan nem evilági, a néző kortárs mindennapjaitól megdöbbentő távolságot tartó, tünékeny minőséget akart megjeleníteni a rendező. Jakab hozza mindazt, amit egy, a múltszázad elején játszódó kosztümös filmtől várunk: van benne valami távoli, a néző lelki alkatától függően nosztalgikus hangulatú vagy akár teljesen idegen minőség, amely elérhetetlen távolságban marad akkor is, ha szuperközeliben áll előttünk a hatalmas vásznon. Jakab a szó szoros értelmében jelen van, akár egy ikon. Már-már transzcendens aurája, visszafogott mimikája, bőr alatt feszülő, apró rezzenései örökérvényűséget hordoznak. Ám a film kérlelhetetlen problémája, hogy a többi szereplő esetében ugyanezt nem sikerült elérni. Szemlátomást minden szempontból Leiter Írisz volt a fókusz, az őt körülvevő, vele interakcióba lépő – és így őt árnyalni hivatott – figurák kidolgozására nem jutott elegendő energia. Kialakul az a szerencsétlen dinamika, hogy miközben a főhőst az érzelmi azonosulást is megnehezítő módon távolinak, idegennek és tünékenynek érzékeljük, mindenki más fájóan ismerős és hétköznapi.

A stáb azonban, amellyel a rendező már a Saulban is együtt dolgozott, ismét lenyűgöző munkát végzett. A Napszállta minden képsorán érződik a precíz csapatmunka és az eltökélt művészetigény – Nemes Jeles és csapata a filmet a leghagyományosabb értelemben vett, artisztikus attitűdű vizuális művészetként fogja fel, amelynek minden szimbólumokkal teli eleme tökéletesen pontosan helyezkedik el a műalkotás nagy egészében. Erdély Mátyás ismét bebizonyította, hogy a ma élő legnagyobb operatőrök között kell számon tartanunk. Kamerája tűnődő, figyel minden részletre, rezzenésre, ugyanakkor hihetetlen fluiditással, egyetlen ellenállhatatlan sodrásban vezet végig a történeten s vele a Monarchia utolsó békés napjainak Budapestjén. Erről a Budapestről pedig külön meg kell emlékeznünk: kosztümös történelmi film esetében – kiváltképp, ha magyar gyártmány – lépten-nyomon azt lessük, hogy mennyire hihető a díszlet, mennyire varázsol el a miliő, sikerül-e megeleveníteni egy letűnt kort, avagy a forgatási körülmények mondén szempontjai (pénz, idő, energia, szakmai hozzá nem értés) kellemetlenül éreztetik a jelenlétüket a végterméken. Rossz emlékezetű történelmi filmjeinkre alapozott gyanakvásnak azonban még árnyéka sem eshet a Napszálltára.Pazarul kivitelezett filmet látunk, amely rendkívüli precizitással kelti életre a legapróbb részleteket: gondosan áll össze a hangkulissza, Szakács Györgyi jelmezei és a Rajk László jegyezte látvány részletgazdag és valósághű nosztalgiavilágában zajlik a cselekmény. Éppen a megfelelő mértékben stilizálják a valóságos helyszíneket, ahogyan a film pompás, ezerszínű képeket fest a hajdanvolt Budapestről. A sikerhez persze nyilvánvalóan hozzásegíti az alkotókat az a fogás is, hogy a filmidő döntő részében Leiter Írisz távolba révedő tekintetét vagy belső küzdelmeinek arcára íródó árnyait figyeljük, az ő mozgását követjük, s a gyönyörű színekkel fölfestett Budapest, a kalapszalon, a paloták és titkos találkahelyek mind csupán a főhősnő kontextusaként érdekesek, önmagukban jelentéktelenek.

A Napszállta igazi tétje végső soron nem más, mint hogy a Saul fiában megismert filmnyelvi megoldás – a szinte bőr alá beférkőző vizsgálódás, egy kivételes emberi arc tömegből kiemelése – működik-e úgy is, ha kivesszük mögüle a transzcendens minőséget. Számos nagy gondolkodó szerint a haláltáborok végső pokla a művészet számára csak metafizikai szinten értelmezhető érvényesen. A Saul fiakülönböző olvasatai is minduntalan ide térnek vissza, s a film ebből az univerzálissá táguló értelmezési horizontból nyeri az erejét. A Napszállta ugyanakkor nem bír ezzel a metafizikai kitekintéssel. Egyetlen ember nagyon személyes története ez – és mindvégig az is marad. A rendező nyilatkozatai ellenére a teljes társadalom világháborúba romlását tetten érni nemigen lehet a filmben: túlságosan univerzális érvényű igény ez, e homályban hagyott, elliptikusan épülő, mégis intim módon személyes térben mozgó, identitáskérdésekkel és családi titokkal foglalkozó történet értelmezési keretei nem tágulnak ilyen hatalmasra.

Pontszám: 7/10

Napszállta
Színes, magyar-francia dráma, 144 perc, 2018
Rendező: Nemes Jeles László
Operatőr: Erdély Mátyás
Szereplő(k): Jakab Juli (Leiter Írisz), Vlad Ivanov (Brill Oszkár), Szeréna (Bárdos Judit)
Bemutató dátuma: 2018. szeptember 27. (Forgalmazó: Mozinet)
Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott