Nemzedéki top 5

Az ezredforduló után készült legjobb magyar filmeket listázó sorozatunkban most a fiatalok általános tapasztalatairól szóló, nemzedéki közérzetfilmek laza csoportja kerül terítékre.



5. Tesó (2003, írta és rendezte: Dyga Zsombor, főszereplők: Welker Gábor, Schmied Zoltán és Elek Ferenc)

Dyga ebben a filmjében lakótelepi huszonévesekről sztorizik. A középpontban egy testvérpár áll, akiknek nem a klasszikus módon kell önállósodniuk: az anyjuk elköltözik vidékre a pasijával, ők pedig harcba szállnak egymással a két rájuk maradt lakás közül a nagyobbért. Amikor elcsitulnak a kedélyek, egy nőügy kelt újra feszültséget köztük. A Tesó alapjáraton vígjátékos hangvételű, ezért eltúlzott karakterekkel és humorosra stilizált párbeszédekkel operál, néhány pillanatában viszont remek képet nyújt a „történelem utáni” nemzedékről. Ez a generáció a szocializmusból hátramaradt lakótelepek „magyaros jólétében” él, de már globalizált kultúrát fogyaszt, így például a zenebolond főhős élete egyik legmeghatározóbb élményének a kábeles internet bevezetését és a zeneletöltés felfedezését tartja. A film nem hibátlan, a kis büdzsét csak részben sikerült kompenzálni a játékossággal, a többi hiányosság pedig a szerelmi szálban csúcsosodik ki, mert a lány karaktere nincs igazán megírva, és az őt játszó színésznő alakítása is jellegtelen. Mindezek ellenére számos kreatív megoldás, az összekacsintások a nézőkkel és a sok művészeti utalás emlékezetes filmmé teszi a Tesót.



4. Papírrepülők (2009, írta és rendezte: Szabó Simon, főszereplők: Bódi Eszter, Hőrich Nóra Lili és Sohonyai Péter)

Variációk nagyvárosi fiatalokra: Szabó Simon első és idáig egyetlen nagyjátékfilmjében csak a végtelenben találkozó történetszálak futnak egymás mellett, általában kis téttel és egy csattanóval, fordulattal lezárva. Minden jelenet vágatlanul, kézi kamerázással lett felvéve, ezért miközben nyilvánvaló a kamera jelenléte és a film megrendezettsége, úgy érezzük, mintha valódi, véletlenszerűen elcsípett pillanatokat látnánk Budapesten. Ezt az érzést erősíti a sok amatőr színész naturális játéka is. A Papírrepülők jelenetei a Jarmusch-filmekhez hasonlóan szinte végig azon a határon játszódnak, ahol az eseménytelenségből, a holt időből kiválik az esemény, megtörténik valami, amit már érdemes elmesélni, ábrázolni. Ezért a legnagyobb veszély ebben az esetben a semmitmondás, amit Szabónak sem sikerült teljesen elkerülni, többnyire mégis érdekessé formálta a mindennapok anyagát. A Papírrepülők nem vállalt nagyot, de azt hitelesen hozta, még azokon a szálakon is, amelyek könnyen toleranciapéldázatokká válhattak volna.



3. Boldog születésnapot! (2003, írta és rendezte: Fazekas Csaba, főszereplők: Kocsis Gergely, Ónodi Eszter és Máté Gábor)

Fazekas Csaba első filmje remek vígjátékötletre épül: a korábban zenekarban játszó, most már csak iskolai zenetanár fiatalember, az anyjával élő András azzal tölti harmincadik születésnapját, hogy bepótolja mindazt, ami eddig kimaradt vagy jelenleg hiányzik az életéből. A célok az erotikus vágyaktól a felnőttséget jelentő saját lakásig, autóig és feleségig terjednek. A véletlen folytán keresztezi útját egy ellenszenves lány, akivel megállapodnak, hogy a nap végéig eljátsszák a külvilág felé a sikeres mintaházaspárt. Az önállósodás és családalapítás idejének folyamatos kitolódásában, a sikertelenség és a lemaradás okozta pánikban sokakat foglalkoztató témát dolgoz fel a Boldog születésnapot!, a főhős pedig a szinglifilmek női főszereplőihez hasonló azonosulási alapot nyújt. Nem válik ostoba romkommá a film, a befejezése visszaránt az illúzióból, és ugyanúgy viccet csinál András kisszerű életéből, mint a felnőttség jelképeiből és a kirakatboldogságból. Számos kreatív megoldás teszi érdekessé ezt a mozit: az első tíz perc például egyfajta prológus, amiről nem is egyértelmű egy darabig, hogyan kapcsolódik a történethez. Az alkotók egy népszerű témát úgy filmesítettek meg, hogy munkájuk nem tagozódott be az amerikai mintákat követő tucatfilmek közé, ez pedig keveseknek sikerült Magyarországon. 




2. VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014, írta és rendezte: Reisz Gábor, főszereplők: Ferenczik Áron, Takács Katalin és Kovács Zsolt)

A VAN... története nagyon egyszerű, kis téttel bír, a film erőssége inkább az epizódokban, a hangulatfestésben van. A főszereplő egy határozatlan, későn érő bölcsész, testvére és a barátai is előrébb tartanak nála. Áron diploma utáni, munkába állás előtti, szakítással súlyosbított lebegésében sok fiatal mai tapasztalatait lehet felismerni: a közösségi média elidegenedettségét, a diplomás munkanélküliséget, a végzettség szintje alatti állások elvállalását, az urambátyámat, a ki/bevándorlást és azt, hogy hiába jobb Nyugaton minden, kapcsolatok nélkül mégis idegen marad az új életet kezdő. Az alapvetően klasszikus elbeszélést időnként olyan kreatív megoldások törik meg, mint a szereplők riportfilmszerű bemutatkozása a kamerába vagy a Szomszédok végefőcímére hajazó konklúzióik – a film közepén. Ahogy a történet elején, úgy a végén sincs Áronnak se munkája, se barátnője, nem is fejlődik a karaktere, könyve megírásának se áll neki, mégis – amit szinte minden kritika leírt – magunkra ismerünk ügyetlenkedésében és az életkörülményeinkre az övéiben. 




1. Szezon (2004, írta: Podmaniczky Szilárd és Török Ferenc, rendezte: Török Ferenc, főszereplők: Nagy Zsolt, Nagy Ervin és Kokics Péter)

Török Ferenc a Szezonban folytatta azt a generációs, egykorú fiúkból álló társaságról, éjszakázásokról, barátnőkről szóló történetmesélést, amit az első filmjével elkezdett, de már nem a saját, „Moszkva téri” nemzedékéről, hanem a film jelenének huszonéveseiről beszél. A konkrét társadalmi réteg, a Balatonon szezonmunkát végző, vidéki származású pincérfiúk megismerését annyira fontosnak tartotta, hogy előtte dokumentumfilmet forgatott róluk Balatonaligán, ahol a játékfilm is játszódik. A Szezonba bekerültek olyan motívumok is, amik teljesen hiányoztak a doksiból, de az alkotók alapvetően a dokumentumfilmben megismert élethelyzeteket, motívumokat „játékfilmesítették meg”. Filmes intertextualitásról beszélhetünk, mivel például a főszereplő neve és párbeszédek kerültek be átfogalmazva a játékfilmbe. A valóságfedezet ellenére a Szezon mégsem dokumentarista mű, minden főszerepet hivatásos színészek játszik, és a képi stílus is stilizált hatást kelt. Azonosulási alapot ad a főszereplő, de eltűnik a Moszkva tér nosztalgikus sztorizása. Helyébe hétköznapi helyzetek, nem tragikus, de keserű minicselekmény, a korábbi díszletszerű társadalomkép helyére pedig jellegzetes folyamatok és karakterek lépnek. Kiváló helyszín ehhez az elit üdülő, ahol az alsóbb és felsőbb társadalmi rétegek találkoznak. A Szezonban remekül fonódik össze az egyéni sors és a társadalomkritika, de előbbi nem válik az utóbbi példázatává. A huszonéves, csóró, kalandokat kereső fiúk csak a lepattant helyekre jutnak be, és megismerik a lefele taposás, felfele nyalás birodalmát – azt a beszűkült mozgásteret, amit nemcsak a pincérek tapasztalhatnak meg Magyarországon.

A sorozat előző része: Történelmi top 5