© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Optimizmus, propaganda
Brad Bird: Holnapolisz
Mi történik, ha a L’ecsó és A hihetetlen család rendezője találkozik a Lost forgatókönyvírójával és showrunnerével?
A Disney mostanában nagyon próbálkozik. Egyrészt újraforgatott klasszikusokkal, hogy trendivé alakítsa a passzív hercegnők és sótlan királyfik manapság már anakronisztikusnak ható világát. Egy kis irónia, egy kis sztoricsavar, de azért minden – értékek, hangvétel, dalbetétek – marad a régiben. Ennek köszönhette sikerét a Jégvarázs és a Demóna, és ezért bukott el a Hamupipőke – ott nem volt kielégítő a fazonszabászat.
Ezeken túl próbálkozik eredeti történetekkel is, mint a régi videojátékok világában nosztalgiázó Rontó Ralph vagy a Disney által felvásárolt Marvellel közösen készített, szuperhősparódiás Hős6os. És mint az élőszereplős Tomorrowland (a magyar címet inkább felejtsük el), amelyben a L’ecsó és A hihetetlen család rendezője (Brad Bird) fogott össze a Lost forgatókönyvírójával és showrunnerével (Damon Lindelof), hogy a szándék szerint egy alaposan csavarozott, látványdús sci-fivel egyenlítsék ki a stúdió ingadozó színvonalát.
Hát, ez az, ami nem sikerült. Pedig ha nem is kezdődik jól, mikor George Clooney és egy képen kívüli lányhang azon vitatkozik, hogyan is kellene elmesélni a történetüket (inkább csak vicceskedő, mint humoros ez az önreflexió), de érdekesen folytatódik. A film ugyanis egy teljesen saját világot gründol, amelyben szuperokos tudósok és NASA-mániás kislányok együtt építik a szebb jövőt – és a körvonalaiban Disneylandre emlékeztető Tomorrowlandet. A sztori szerint a huszonéves Casey egy kitűzőre bukkan, amelyhez hozzáérve hirtelen a jövőben találja magát – ahonnan pár éve kirúgták Frank Walkert (George Clooney), mert túl ijesztő felfedezést tett a világvégével kapcsolatban.
Kettejüknek persze együtt kell visszatalálni a jövőbe, és megmenteni a világot. De csavar – méghozzá megint csak önreflexív – itt is akad a filmben. A Tomorrowland ugyanis nyíltan hozzákapcsolja magát a mi világunkhoz, ahol az utóbbi években divatja lett az apokalipszisnek. Az emberek – mondják a filmben –, mikor értesültek arról, hogyan teszik tönkre a Földet, nem csináltak semmit, csak elkezdték fogyasztani a világvégét filmben, könyvben, videojátékban. Tetszetős kikacsintás, és még az üzenet is legitim, nem áll rá a klasszikus – a szórakoztatást mindenek fölé helyező – hollywoodi mondás, miszerint ha üzenetet akarsz feladni, akkor menj a postára.
Probléma nem is a mondanivalóval, hanem a szájbarágással, az ürességgel van. A sokszor ismételt, valójában tartalmatlan állításokkal. A Tomorrowland ugyanis amilyen izgalmasan indul, annyira nem fut ki sehova: a közelgő apokalipszis indokaihoz, a világméretű sorsrontás miértjeihez mindössze az emberek tétlen pesszimizmusát jegyzi fel. A film, amely egy tudósok által tökélyre fejlesztett jövőben játszódik, és amely tömve van a Bond-filmeknél is komolyabb gadgetekkel, valójában nem szól másról, mint az amerikai kultúra hurráoptimizmusának visszaállításáról. Aki derűlátó, az jó ember, aki cinikus, az meg rossz – sulykolja a Tomorrowland, miközben az amerikaiak hatvanas évek iránt érzett nosztalgiájára és a gondtalan aranykorra tett utalásokkal kedveskedik a (hazai) közönségének.
Ráadásul mindezt humor nélkül akarják letuszkolni a torkunkon. Bár mostanában pár jó viccért a Disney sem szokott a szomszédos – szintén felvásárolt – Pixarhoz menni, a Tomorrowlandben köddé vált az a bájos és szerethető humor, ami a L’ecsót, és az a frappáns irónia, ami A hihetetlen családot jellemezte – a film egyetlen poénja stílusosan arra vonatkozik, mennyire nem vicces az egyik főszereplő. A szórakoztatásról így a fordulatos kalandtörténetnek és egy álomgyártól elvárt részletességgel és monumentalitással kidolgozott jövőlátványnak kéne gondoskodnia.
A csavarok viszont egy idő után legalább olyan fárasztóak és feleslegesen elhúzottak lesznek, mint anno a Lostban, ahol a figyelemfelkeltő cliffhangerek mindig fontosabbak voltak a konzekvens történetmesélésnél. Miután a sztori és a mondanivaló kiürül, a Tomorrowland is ellaposodik: hiába a túlpörgetett, akciókkal és üldözésekkel teli történet, amely bonyolultabb a hollywoodi családi filmes átlagnál, a film végül mégis érdektelen unalomba süpped. Talán azért, mert magát a jövővárost is inkább díszletnek használja, és nem pazarol rá időt, hogy kidolgozza társadalmát vagy földrajzát. A science fiction eszközök is a meneküléskor elsütött trükkökké degradálódnak, és nem érik el a Man In Black-féle kütyük érdekességi fokát sem.
Mert végső soron nem akar mást ez az anti-apokalipszisfilm, mint elkápráztatni. „Nem lehetne, hogy csak nézelődsz és ámuldozol?” – veti oda Clooney haragosan a lánynak, amikor az akadékoskodik. Nyíltan utalva rá, hogy ha már ennyire keményen dolgozott a CGI-részleg, akkor az ő munkájukra tessék figyelni. Egy darabig lehet is, hiszen Amerikában tényleg díjérdemes Scott Chambliss díszlettervezése, de miután nyilvánvalóvá válik az optimizmus-propanganda, egyre nehezebb koncentrálni. A fináléra – na, nem a katarzismentes lezárásra, hanem az epilógusra – azért érdemes, mert ott végleg leleplezi magát a film. Az addig csinos fehér emberekkel teli és amerikaiak által megmentett világban hirtelen felbukkannak kínaiak és arabok, feketék és japánok. A film, miközben végig a Disney kihipózott világában játszódik, még a multikulti értékvédő szerepében is tetszeleg.
A Tomorrowland valójában a Disney legcinikusabb filmje.
Pont: 5/10
Holnapolisz
Színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi, 123 perc, 2015
Rendező: Brad Bird
Forgatókönyvíró: Brad Bird, Jeff Jensen, Damon Lindelof
Operatőr: Claudio Miranda
Vágó: Walter Murch
Zene: Michael Giacchino
Szereplők: Britt Robertson (Casey Newton), Hugh Laurie (David Nix), George Clooney (Frank Walker), Raffey Cassidy (Athena)
Bemutató: 20 15. május 28. (Forgalmazó: Fórum Hungary)
Ezeken túl próbálkozik eredeti történetekkel is, mint a régi videojátékok világában nosztalgiázó Rontó Ralph vagy a Disney által felvásárolt Marvellel közösen készített, szuperhősparódiás Hős6os. És mint az élőszereplős Tomorrowland (a magyar címet inkább felejtsük el), amelyben a L’ecsó és A hihetetlen család rendezője (Brad Bird) fogott össze a Lost forgatókönyvírójával és showrunnerével (Damon Lindelof), hogy a szándék szerint egy alaposan csavarozott, látványdús sci-fivel egyenlítsék ki a stúdió ingadozó színvonalát.
Hát, ez az, ami nem sikerült. Pedig ha nem is kezdődik jól, mikor George Clooney és egy képen kívüli lányhang azon vitatkozik, hogyan is kellene elmesélni a történetüket (inkább csak vicceskedő, mint humoros ez az önreflexió), de érdekesen folytatódik. A film ugyanis egy teljesen saját világot gründol, amelyben szuperokos tudósok és NASA-mániás kislányok együtt építik a szebb jövőt – és a körvonalaiban Disneylandre emlékeztető Tomorrowlandet. A sztori szerint a huszonéves Casey egy kitűzőre bukkan, amelyhez hozzáérve hirtelen a jövőben találja magát – ahonnan pár éve kirúgták Frank Walkert (George Clooney), mert túl ijesztő felfedezést tett a világvégével kapcsolatban.
Kettejüknek persze együtt kell visszatalálni a jövőbe, és megmenteni a világot. De csavar – méghozzá megint csak önreflexív – itt is akad a filmben. A Tomorrowland ugyanis nyíltan hozzákapcsolja magát a mi világunkhoz, ahol az utóbbi években divatja lett az apokalipszisnek. Az emberek – mondják a filmben –, mikor értesültek arról, hogyan teszik tönkre a Földet, nem csináltak semmit, csak elkezdték fogyasztani a világvégét filmben, könyvben, videojátékban. Tetszetős kikacsintás, és még az üzenet is legitim, nem áll rá a klasszikus – a szórakoztatást mindenek fölé helyező – hollywoodi mondás, miszerint ha üzenetet akarsz feladni, akkor menj a postára.
Probléma nem is a mondanivalóval, hanem a szájbarágással, az ürességgel van. A sokszor ismételt, valójában tartalmatlan állításokkal. A Tomorrowland ugyanis amilyen izgalmasan indul, annyira nem fut ki sehova: a közelgő apokalipszis indokaihoz, a világméretű sorsrontás miértjeihez mindössze az emberek tétlen pesszimizmusát jegyzi fel. A film, amely egy tudósok által tökélyre fejlesztett jövőben játszódik, és amely tömve van a Bond-filmeknél is komolyabb gadgetekkel, valójában nem szól másról, mint az amerikai kultúra hurráoptimizmusának visszaállításáról. Aki derűlátó, az jó ember, aki cinikus, az meg rossz – sulykolja a Tomorrowland, miközben az amerikaiak hatvanas évek iránt érzett nosztalgiájára és a gondtalan aranykorra tett utalásokkal kedveskedik a (hazai) közönségének.
Ráadásul mindezt humor nélkül akarják letuszkolni a torkunkon. Bár mostanában pár jó viccért a Disney sem szokott a szomszédos – szintén felvásárolt – Pixarhoz menni, a Tomorrowlandben köddé vált az a bájos és szerethető humor, ami a L’ecsót, és az a frappáns irónia, ami A hihetetlen családot jellemezte – a film egyetlen poénja stílusosan arra vonatkozik, mennyire nem vicces az egyik főszereplő. A szórakoztatásról így a fordulatos kalandtörténetnek és egy álomgyártól elvárt részletességgel és monumentalitással kidolgozott jövőlátványnak kéne gondoskodnia.
A csavarok viszont egy idő után legalább olyan fárasztóak és feleslegesen elhúzottak lesznek, mint anno a Lostban, ahol a figyelemfelkeltő cliffhangerek mindig fontosabbak voltak a konzekvens történetmesélésnél. Miután a sztori és a mondanivaló kiürül, a Tomorrowland is ellaposodik: hiába a túlpörgetett, akciókkal és üldözésekkel teli történet, amely bonyolultabb a hollywoodi családi filmes átlagnál, a film végül mégis érdektelen unalomba süpped. Talán azért, mert magát a jövővárost is inkább díszletnek használja, és nem pazarol rá időt, hogy kidolgozza társadalmát vagy földrajzát. A science fiction eszközök is a meneküléskor elsütött trükkökké degradálódnak, és nem érik el a Man In Black-féle kütyük érdekességi fokát sem.
Mert végső soron nem akar mást ez az anti-apokalipszisfilm, mint elkápráztatni. „Nem lehetne, hogy csak nézelődsz és ámuldozol?” – veti oda Clooney haragosan a lánynak, amikor az akadékoskodik. Nyíltan utalva rá, hogy ha már ennyire keményen dolgozott a CGI-részleg, akkor az ő munkájukra tessék figyelni. Egy darabig lehet is, hiszen Amerikában tényleg díjérdemes Scott Chambliss díszlettervezése, de miután nyilvánvalóvá válik az optimizmus-propanganda, egyre nehezebb koncentrálni. A fináléra – na, nem a katarzismentes lezárásra, hanem az epilógusra – azért érdemes, mert ott végleg leleplezi magát a film. Az addig csinos fehér emberekkel teli és amerikaiak által megmentett világban hirtelen felbukkannak kínaiak és arabok, feketék és japánok. A film, miközben végig a Disney kihipózott világában játszódik, még a multikulti értékvédő szerepében is tetszeleg.
A Tomorrowland valójában a Disney legcinikusabb filmje.
Pont: 5/10
Holnapolisz
Színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi, 123 perc, 2015
Rendező: Brad Bird
Forgatókönyvíró: Brad Bird, Jeff Jensen, Damon Lindelof
Operatőr: Claudio Miranda
Vágó: Walter Murch
Zene: Michael Giacchino
Szereplők: Britt Robertson (Casey Newton), Hugh Laurie (David Nix), George Clooney (Frank Walker), Raffey Cassidy (Athena)
Bemutató: 20 15. május 28. (Forgalmazó: Fórum Hungary)
