Összeszorul a szív

Minden malíciát és kritikai megfontolást felülír, hogy itt egy újabb film, amiben Meryl Streep játszik. Mit játszik: énekel. Kijön a színpadra rocksztárként, feszül rajta a bőrdzseki, és látszik, hogy őszül a haj, hogy már a smink sem takar mindent, a hang is rekedtes kissé, de csak csinálja. Teli torokból üvölti, hogy „Gaga oh-la-la! / Want your bad romance”, és még ez is jól áll neki. Őt látva kezdi elfelejteni az ember, hogy a filmezés alapvetően biznisz, hogy a színész azért is játszik, hogy pénzt keressen. Elfelejtük, mert valódi ez az egész, Meryl Streep ezt a karaktert is eljátssza, de nem kisujjból, hanem őszintén, mintha még Hollywoodban is lehetne mesterkéletlenül szívhez szóló filmet készíteni.



Később azért mégis zavaróvá kezd válni ez a hollywoodiság, annyira őszinte mégsem lehet a film, jönnek a szokásos elemek, az alkotók nyilván úgy gondolták, a nézőnek nem szabad szomorúan távoznia a teremből. Ennek ellenére nehéz volna kitalálni a film végét: mindvégig azt hisszük, az öregedő rocksztár, aki évtizedek után megpróbálja rendezni kapcsolatát volt férjével és gyerekeivel, újra összejön majd a férfival, és egymás karjaiban zúznak a rockzenére. Szerencsére nem így lesz, tartogat meglepetéseket a cselekmény, noha azért a soron következő jelenet szinte mindig előre sejthető.

A film készítőinek határozott elképzelése van arról, meddig akarnak elmenni, akkurátusan betartják a maguk szabta kereteket. Szomorkodunk, szomorkodunk, de nem sokáig, mert mindjárt jön a következő nevettető jelenet. A humor egyébként mindig működik: tényleg mulatságos, amikor az apa azt mondja a korábban öngyilkosságot elkövetni akaró lányának, hogy meg ne öld magad a vécén. Igaz, ezek a kissé bárgyú poénok nem engedik kibontakozni a drámát. Mert tulajdonképpen erről van szó: a nő zenélt, ivott, élvezte, hogy független, egyedülálló, a gyerekei közben az apjukkal éltek, iskolába jártak, felnőttek nélküle. Most itt a lehetőség, hogy újra megpróbálja, hogy ne azt mondja neki a fia, „szia Ricki!”, hanem azt: „szia anya!”. A dráma leginkább ebben a helyzetben volna, meg lehetne mutatni a családi lét és a rebellis életmód különbségét, és azt, hogyan értékeli át az életét a főszereplő – de a rendező csak odáig jut, hogy azt ecseteli, mekkora hatást tesz a nőre exférje impozáns méretű fürdőkádja, és mennyire helyes, amikor együtt reggelizik az exférj családja. Ami azt illeti, tényleg helyes, csak ezt már annyiszor látta az ember, és valahogy soha nem fogta meg. A hasonló témájú Szerelem a végzetem készítői például elég mérgesek lehetnek, mert vagy nagyon szerette a forgatókönyvíró a filmet, vagy nem volt egyéb ötlete: sok helyütt erősen emlékeztet rá a Dübörög a szív.



De valahogy mindez nem számít igazán. Az ember nézi a filmet, pontosabban nem is a filmet nézi, hanem Meryl Streepet. Annyira természetesnek hat, nem játssza túl a szerepet, hagyja a többieket is érvényesülni, és így is ő van a középpontban. Talán egyszer tör belőle ki a bánat, elsírja, mennyire nem foglalkozott a gyerekeivel, erre a barátja azt mondja, nem az számít, hogy nem szeretnek a gyerekeid, az a lényeg, hogy te szeresd őket.

Aki zeneorgiát vár, a Mamma Mia! második részét, csalódni fog: ez a film nem a zene tét nélküli ünneplése. Sőt valami furcsa okból mindössze háromszor zenélnek a filmben: az elején, a közepén és a végén. Jól működnek a számok, rímelnek a cselekményre, csak az utolsó betét kezd kissé unalmassá válni – ekkor már inkább azt figyeljük, mennyire hasonlít a közönség egyik tagja egy magyar politikusra.

Annyi köze mégis van a Dübörög a szívnek a Mamma Mia!-hoz, hogy végül többé-kevésbé sikerül kibújnia a romantikus vígjáték kliséi közül. Ha nem is dübörög, legalább egy kicsit összeszorul a néző szíve.



Pont: 7/10

Dübörög a szív

Színes, feliratos, amerikai film, 2015

Rendező: Jonathan Demme

Forgatókönyvíró: Diablo Cody

Szereplők: Meryl Streep (Ricki), Sebastian Stan (Joshua), Kevin Kline (Pete Brummel), Mamie Gummer (Julie)

Bemutató: 2015. szeptember 10. (Forgalmazó: InterCom)