Zombitámadás

A Coraline-t 2009-ben megalkotó Laika Inc. kifejezetten stop-motion animációra szakosodott cég, és meg kell hagyni, lélegzetelállító munkát végeznek. A ParaNorman szereplőinek mozgása és arca(i) tele vannak élettel, mintha csak a Pixar számítógépparkjának processzorai izzadták volna ki őket magukból. Azonban szemben a Disney égisze alatt munkálkodó óriáscéggel, a Laika stábja érezhetően nagyobb alkotói szabadsággal bír. Ennek nagyon örülhetnek a horrorimádó filmőrültek, de kevésbé a családos mozilátogatók.

A szellemlátó kisfiú története tele van vicces intertextusokkal, klasszikus tini-horror elemek példaértékű megidézésével. Bármennyire is szórakoztató azonban a kertvárosi világ suta alakjainak harca az éjsötét – és nem kevésbé kétbalkezes – gonosz erőkkel, a film sokszor túlságosan ijesztő. Attól tartok, a morbid, fekete humort legkevésbé sem nélkülöző formanyelv a gyerekeknél (mondjuk, úgy ötödik osztálytól lefelé) nem számíthat felhőtlen fogadtatásra.

Norman minden tekintetben átlagos kölyök lenne, csak éppen különös képességgel áldotta meg a sors: látja a halottakat. A fiú nehezen tud megbarátkozni adottságával, és a helyzet még rosszabbra fordul, amikor ráébred, csak rajta múlik, hogy szülővárosa megmenekül-e a főutcán váratlanul végigmasírozó zombiseregtől. Amellett, hogy a ParaNorman sztorija egy élőszereplős kalandfilmre is elég ötlettel szolgál, fontos kiemelni, hogy mennyire remek érzékkel emelnek át az alkotók karaktereket a hatvanas, hetvenes és főleg a nyolcvanas évek kultikus horrorfilmjeiből. A szereplők a korábban ezerszer látott színes „buli-furgonnal” furikáznak keresztül az erdőn, ruhák és használati tárgyak tekintetében is tombol a retró. A srácoknak mobiljuk azért van, de azon mintegy kötelezően a Halloween zenéje a csengőhang. Romero élőhalottai és Sam Raimi erdei szellemei mellett Wes Craven rémálma is kap néhány hatásos fricskát.

A megidézett korszak a „mészárolós” és zombihorror dömping időszakának is tekinthető, de mai szemmel már igencsak viccesnek hat néhány darabja; szinte fölkínálja magát a kifigurázásra (azt azonban érdemes megjegyezni, hogy már a nyolcvanas évek végén felütötte fejét a műfaj paródiája). Ebből a parodisztikus jellegből fakadnak a ParaNorman legjobb poénjai, de éppen ezek azok a viccek, amiket a kisebbek kevésbé fognak értékelni. Nekik ott vannak a kifejezetten szeretni való típusfigurák a bájgúnár focistától a dagi gyereken át a suli ügyeletes rendbontójáig. A fontosabb szereplők mellett a leszakadó testrészeik után kétségbeesetten kapkodó félszerzetek, nevetséges módokon kimúlt kísértetek és a náluk is ügyefogyottabb (élő) felnőtt karakterek karöltve igyekeznek gondoskodni a szórakozásunkról.

Kár, hogy miután a kisváros a feje tetejére áll a túlvilágiak érkezése miatt, az írók elkezdik erőszakosan a „kerekedj felül a korlátaidon, tanulj meg megbocsátani” frázisoktól csengő befejezés felé terelni a mozit. A jogosan elvárt mondanivalóig sajnos döcögős, kissé erőltetett dramaturgiai ösvény vezet. A zombik egyik pillanatról a másikra válnak kísértőkből üldözöttekké, amely húzás még ironikus is, a ParaNorman azonban Clint Mansell fájdalmasan szép muzsikájának hangulatát és a Hatodik érzék torokszorító lírikusságát töményen adagoló jelenettel zárul. Norman és a kis boszorkány szellemének csöpögős párbeszéde érezhetően csak a fenti toposzok végett íródott hozzá a filmhez.

Chris Butler és Sam Fell animációs rémmeséje azoknak nyújtja a legtöbbet, akik egyszerre nyitottak a műfaji paródiára, értékelik a stop-motion bravúros használatát és elnézik a forgatókönyv kissé ügyetlen bakugrásait. A film mókás szereplői és gazdag vizualitása azonban éppen elég ahhoz, hogy bátran ajánljuk a megtekintését.

ParaNorman
Rendezték: Chris Butler, Sam Fell
Színes, magyarul beszélő amerikai animációs vígjáték, 92 perc, 2012 (UIP–Duna Film)