„Perfekcionista vagyok”

Dokumentumfilmezésről nyergeltél át fikciós mozik készítésére. Valóságon alapul a Kosok?

Realisztikus és őszinte filmet akartam készíteni az izlandi vidéki életről. Én is vidéken nőttem fel, tinédzserként farmon is dolgoztam. Jól ismerem ezt a kultúrát. Minden, ami a filmben látható, létező emberekre, pontosabban az ő élettörténetükre épül. Évek alatt gyűjtöttem össze ezeket a sztorikat. A film cselekménye kissé abszurdnak tűnhet a külföldi közönség számára, de teljesen valósághű.

A filmben két fivér évtizedekig nem szól egymáshoz, ilyen tényleg megtörténik?

Nem ritka.

Akkor miért nem dokumentumfilmet készítettél erről a témáról?

Az sokkal nehezebb lett volna. Egy kollégám próbált dokumentumfilmet forgatni a tanyavilágban élő szomszédok közötti konfliktusokról, de beletört a bicskája. A vidéki emberek nehezebben viselik, ha kamerázzák őket, nincsenek hozzászokva. Egy fikciós mozi forgatásán több kontroll-lehetősége és szabadsága van az alkotónak, részben mert profi, fizetett színészekkel dolgozunk. Ráadásul az a valós eset, amire az én filmem épül, régen történt, valamikor a hetvenes években. Ez a két fivér a valóságban talán már nem is él. Egyébként fikciós rövidfilmeket is készítettem korábban, tehát mindkét kategóriában kipróbáltam magam.

Láttam az előző filmedet, a Tündekőt, szerintem hasonlít a Kosokhoz. Mindkettőben a globalizáció lehetetleníti el a tradicionális, vidéki életstílust. Tudatosan foglalkozol ezekkel a témákkal, vagy mindig mást és mást igyekszel kipróbálni, és a két mozifilmedet is gyökeresen különbözőnek tartod?

Tényleg hasonlít a két film témája: a főhősök mindkettőben tradicionális kultúrát próbálnak megőrizni, szembe mennek a modern társadalommal. Mindkét történetnek van némi antikapitalista üzenete. Talán egy kissé politizálóak ezek a filmek, de nem direkten, nem ez a fő témájuk. Viszont a két filmnek teljesen más a stílusa. A Tündekő könnyedebb tónusú, több benne a vígjátéki elem. Rengeteg a dialógus, az egész film párbeszédekre épül, a Kosok viszont a tanyavilágban játszódik, alig van benne beszéd.

Mindkét filmed kategorizálható vígjátékként.

Nem szeretem szétválasztani a drámát és a komédiát, inkább az ötvözésükkel kísérletezem. Igyekszem dámákat készíteni komoly témákról, de fekete humorral. A Kosokban kevesebb a humor, és szerintem talán finomabb az összhang a két tónus között, mint az első nagyjátékfilmemben. Számomra a dráma és a vígjáték inkább hangnem, nem pedig műfaj. A filmjeim szerintem nem illenek hagyományos zsánerekbe – bár szórványosan vannak bennük thrillerelemek, tehát ebbe az egy klasszikus műfajba talán mégis besorolhatóak.

Azt mondtad egy angol nyelvű interjúban, hogy az izlandi filmek fekete humora az ottani sötétből és a rossz időjárásból fakad.

Ezt nem gondoltam teljesen komolyan, de tény, hogy gyakran van nálunk hideg és sötét, és ilyenkor fel kell dobnunk a hangulatot, kell tudnunk nevetni a nyomorunkon, hogy kibírjuk ép ésszel. Az északi országok filmjeinek humora mintha egy kicsivel morbidabb lenne az átlagnál. A 12. századi viking témájú izlandi sagák egyébként szintén tele vannak fekete komikummal. Amikor a vikingek mészárolnak, csak úgy repülnek a fejek, és szakadnak a testek. Az akasztófahumor a századok alatt sem veszett ki az izlandi irodalomból.

Miért érdekel a realizmus? Miért nem olyan műfajokban dolgozol, mint, mondjuk, a sci-fi vagy a horror?

Nézőként is a társadalmi vagy politikai témájú, realisztikus drámákat szeretem, nem a sci-fit és a horrort. Nem érdekel a szürrealizmus sem. Szeretek hiteles emberi történeteket mesélni. Viszont elsősorban azok az emberek érdekelnek, akik valamilyen szubkultúrához tartoznak, vagy legalábbis annyira excentrikusak, hogy kiszorultak a társadalom fősodrából. Az izlandi filmiparban egyébként alig van pénz, így ha akarnánk, akkor se nagyon tudnánk sci-fit készíteni, mert ahhoz nagy büdzsé kell.

Szerintem is nagyon realisták az izlandi filmek. Baltasar Kormákur Everestje például egy nagy büdzséjű hollywoodi szuperprodukció, tele világsztárokkal, mégis olyan, mint egy dokumentumfilm, alig van benne dráma, a valós eseményeket követi.

Ez szerintem jót tett a filmnek. Kormákur egyébként kivétel, ő a többi izlandi rendezővel ellentétben rendszeresen készít hagyományos műfajfilmeket.

Azt mondják, rémálom állatokkal forgatni, valóban így van?

Jó páran óva intettek attól, hogy állatokkal forgassak. Miután Thomas Vinterberg elkészítette a Távol a világ zajától című filmjét, azt mondta, iszonyatos volt a juhokkal forgatni. Mi viszont nagy odafigyeléssel választottuk ki a birkáinkat, külön kis castingot tartottunk. Megnéztük jó pár farmot, és találtunk egy olyat, ahol meglepően nyugodtak voltak a juhok. A forgatáson végig velünk tartott két profi farmer is, ők foglalkoztak a birkákkal, és nekik köszönhetően gördülékenyen ment a munka. Persze voltak fennakadások, de előfordult az is, hogy a birka elsőre megcsinálta a snittjét, nem is kellett újravenni. A színészeknek olykor akár tíz felvételre is szükségük volt, de az állatok snittjeit gyakran csak kétszer-háromszor kellett újravenni.

Sok fesztiválra elkísérted a filmet, például Kolozsvárott a TIFF-en díjat is nyert. A különböző nemzetiségű nézők hogyan fogadták? Számunkra például nagyon egzotikus, de az izlandi közönség, felteszem, jobban hozzá van szokva a film világához.

Az izlandiak számára talán nem olyan egzotikus a film, de például a reykjavíkiak alig tudnak valamit a vidékről, ezért a Kosok nekik is tud újat mondani. Szerintem sikerült olyan témát és történetet találnom, amiről senki más nem írt vagy forgatott még filmet. De persze más és más momentumokon nevetnek a különböző nációk. Az amerikai közönség mintha inkább vígjátéknak könyvelné el a filmet, ők egy fokkal viccesebbnek találják, mint az európaiak, akik szerint inkább dráma. Viszont azt tapasztalom, hogy a történet mozgatórugója – a két fivér, akik ezer éve nem beszélnek – mindenkit megszólít, univerzális.

Szerinted a filmjeidben ábrázolt tradicionális életmódnak örökre vége?

A juhtenyésztés hanyatlik, bár még felvirágozhat a jövőben. Most épp külföldi piacokra talált az izlandi bárányhús, például Oroszországba adunk el belőle. De a Kosok farmerei nem a pénzért dolgoznak, nekik ez nem munka, hanem az életük. Ők a régi farmertársadalom tagjai, akik egy romantikus mentalitást képviselnek, ami persze kezd eltűnni. Viszont mivel sziget vagyunk, könnyen előfordulhat, hogy egyszer majd drága lesz élelmiszert importálnunk, és akkor a birkatenyésztés megint kulcsfontosságúvá válhat. Szó szerint több mint ezer éve élünk már birkahúson, Izlandon ez a haszonállat őshonos.

Ideális számodra az izlandi filmipar, vagy szívesebben dolgoznál külföldön?

Kapok ajánlatokat külföldi producerektől, akiknek angol nyelven kellene filmet készítenem. A következőt viszont megint odahaza akarom csinálni, már írom is. Nagy a kísértés, hogy készítsek egy angol nyelvű mozit a Kosok stílusában, de a gondolataim Izland körül forognak, rá vagyok csavarodva a témára, így a filmötleteim is mind ott játszódnak.

Úgy tudom, a következő filmed vidéki leszbikusokról fog szólni.

Az a történet másféle vidéki közösségben játszódik, mint a Kosok: nem tanyavilágban, hanem egy modern faluban. A főhős egy háziasszony, aki megpróbál kitörni a boldogtalan házassága és a családja kötelékéből, a leszbikus kapcsolata pedig inkább csak egy eszköz, hogy ezt elérje.

Fontos számodra, hogy te írd a filmjeidet, vagy megrendeznéd más szerző szkriptjét is?

Eddig mindig magam írtam a filmjeimet, ami nagyon időigényes. Perfekcionista vagyok, és egy forgatókönyv megírása nemcsak a sztori kitalálását foglalja magában, hanem annak szerkesztését is. Nagyon nem mindegy, hogy mi mikor és hogyan történik. A Kosokat három évig írtam, úgyhogy lehet, hogy a következő filmem írásába bevonok egy kollégát is, ez megkönnyítené, meggyorsítaná a munkát. A Kosok sikere után több esélyem van rá, hogy jó alkotótársakat nyerjek meg magamnak.