Az erőszak esztétikája

Iko Uwaisnak kinéz egy akciósztár státus. Jófiú kinézet: pipa; igazságosztás: pipa; impresszív harcművészet gyakorlása: pipa. Talán a karizmán lehetne még gyúrni, a jelenléte nem olyan erős a vásznon, mint az öregedő, kimenőfélben lévő harcművészeti sztároké. De mivel Jet Li vagy Jackie Chan már túl van pályafutása delén, kell az utánpótlás, és az indonéziai Ikónak minden esélye megvan rá, hogy feltornássza magát a másodosztályba – még ha nem is a hollywoodiba. Csupán egy Gareth Evans kell hozzá, aki továbbra is ilyen átütő erejű, hiperaktív akciófilmeket tesz alá, mint A rajtaütés vagy három évvel korábban a Merantau.

A Merantau a vidékről a bűnös nagyvárosba csöppenő, és ott kiszolgáltatott táncosnőket és gyermekeket mentő Yudáról regélt. Hagyományos, de a megszokottnál durvább verekedés-szekvenciáit az indonéz harcművészeti stílusra, a pencak silatra alapozta, és új lécet állított fel a harcművészeti filmek rögrealista brutalitásában. De ezzel együtt is szélesebb skálát ölelt fel epikus hangvételének és érzelmes családi jeleneteinek köszönhetően, mint az egy maffiafőnök által bitorolt lakóházban játszódó A rajtaütés. Utóbbi sallangmentes akciózúzda, aminek ugyan van sztorija, de igazából lényegtelen: rendőrkülönítményünk egy nagy épületbe indul kifüstölni a legfelső emeleten tanyázó drogbárót, ám egy-két közbeszúrt bűnfilmes fordulatot leszámítva maga a sztori nem tesz mást, mint klausztrofób, szűkre szabott helyszínt teremt a vértől és verejtéktől csöpögő akciónak.

Ahogy a Merantau, úgy A rajtaütés is a kaszkadőrök rémálma, itt ugyanis nemcsak elesnek két tömör pofon után az emberek, de garantáltan gerincüket törik, ha pedig nekivágódnak a berendezésnek, még háromszor be is verik fejüket a falba. Hihetetlen szikár, velős és valósághű a koreográfia, ráadásul ezúttal a fegyverek terén is szabad a gazda, vagyis nemcsak test-test elleni közelharc, de a rendőrség teljes fegyverarzenálja is rendelkezésre áll. A feszültség zsigeri, Evans a suspense-hez is ért, de nem éppen túlagyalt szkriptje csak a kötelezőt hozza. Ugyanazokat a magas labdákat csapja le, mint a pár hete mozikba került Dredd, amely szintén egy sokemeletes házba szorult rendőrök vs. bentlakó gengszterek felállásra húzta fel a ’80-as évekbeli akciófilmeket idéző retrózását. Evans stílus terén csupán tizenpár évet kacsint vissza, stílusa – lassítások, köröző kameramozgás stb. – például a Mátrixot idézi.

Amit Evans számlájára írhatunk, hogy a film nyers agressziójától függetlenül klasszikus hőskoncepcióval dolgozik. Iko ezúttal is nemes lelkű, magasabb rendű elveket valló, embertársát minden helyzetben megsegítő rendfenntartót alakít. Rama az egyetlen pozitív figura ebben a kietlen, lepusztult világban, ahol a Mechanikus narancs Alexe is csupán a gengszterfőnök kifutófiúja lehetne. A filmbeli ultraerőszak dominanciája néha az akciófilmek hatásmechanizmusát is sérti, az erőszakmennyiséget nem igazolja az igazságszolgáltatás szükségszerűsége. A klasszikus akciómozikban azért szurkolunk a hősöknek, hogy átéljük a rosszaknak, rendbontóknak kijáró bíráskodás álmát, amely attól válik vágybeteljesítő fantáziává, hogy megkerüli a legális, bürokratikus, vagyis reális útvonalakat. A rajtaütés ezt az utópiát forgatja át disztópiába: szenvtelen kivégzései, elnyújtott agyonveretései okán 18 év felett is csak az erős gyomrúaknak és nettó pesszimistáknak ajánlott.

A hype azért kissé ártott a filmnek, hiszen A rajtaütést remekműnek kikiáltó kritikusokat túlzott lelkesültség fűtötte (a John Woo-filmek pl. egy másik ligában játszanak). Mindezzel együtt is csont nélkül teljesít saját terepén Evans stíluscentrikus műve, vagyis aki vérgőzös verekedésekre és csonttörő zúzásra vágyik, az maradéktalanul megkaphatja ezt A rajtaütéstől. Aki bírta, ahogy Dredd bíró reguláz, az A rajtaütéstől is garantáltan padlózni fog.

A rajtaütés (The Raid: Redemption)
Rendezte: Gareth Evans
Színes, magyarul beszélő, indonéz–amerikai akciófilm, 101 perc, 2011 (PARLUX Entertainment)