Lucianót beszippantotta a doboz. A valóság többé nem kívül, hanem a pixelvilágban létezik, mert igazi embereket mutat: a vetkőző lányokat a sarokról, a káromkodós szomszédot meg a festett hajú kissrácot, ahogy a nőket tapogatja a show-ban. De vajon van olyan jó film a Reality, hogy beszippantsa a nézőt?
Micsoda show, kérem, hiszen mindenki ott van! – és ha Luciano nincs ott, az azt jelenti, hogy nem része a valóságnak, hogy kevesebb annál, hogy tulajdonképpen egy senki. Egyszerű hősünk tisztességes halkereskedő, szépen árulja a friss portékát Nápolyban, van felesége is, ha minden igaz, vannak gyerekei, élhető otthona... Meg sok rokon, temérdek kiabáló olasz néni, akik rendre mondják neki: „Luciano fiam, neked a tévében a helyed!”. Szegény ezt olyan komolyan veszi, hogy végül halálos elszántsággal jelentkezik az olasz Big Brotherbe. Addig nem volt fontos a doboz, ám első meghallgatása után úgy érzi, van esélye, helye van a sztárok között, a boldogság csak rá vár… Így fokozatosan dimenziót vált, a realitás megszűnik, és az egyetlen releváns világ az, amit a doboz hirdet, mutat, követel. Az orvos meg azt mondja: hagyják most békén, ez a Big Brother-szindróma, ha vége a műsornak, majd újra életképes lesz.
Erről a szindrómáról készített filmet Matteo Garrone, a Gomorra olasz rendezője. A tévé szervezte valóságshow világáról mesél, ám nem elsősorban a kulisszatitkokra, hanem az emberi tényezőkre helyezve a hangsúlyt. Azt nézzük meg, hogy hogyan hat az új paradicsom tudata az egyszerű, tisztességesen dolgozó árusra, hogyan alakítja át az életét, az életfelfogását is annak reményében, hogy bekerül a műsorba. Innentől kezdve viszont az a kérdés, hogy mit akarunk ezzel kezdeni – viccelünk egy jót a témában, groteszk paródiát készítünk sok jellemkomikummal és öniróniával, vagy felmondjuk a leckét: bizony a tévé manipulál, kisfiam, vigyázz magadra, mert rabja leszel. Vagy jöhetne a szociológiai szempontú vizsgálódás is: komoly tragédiákkal, szegénységgel, kontrasztokkal. De hogyan lesz ebből jó film? – kérdezzük csak meg bátran! A téma ugyanis megér egy mozit, de nem mindegy, milyen tálalásban. Matteo Garrone igyekezett komoly maradni, a személyekre koncentrálni, mégsem sikerült a helyes arányokat megtalálnia.
Nem az a baj, hogy kellemetlen lenne a film, vagy hogy szembesít és megráz, hanem pont az, hogy valójában egyiket sem teszi kellő erővel. Sőt, a végére egyenesen fárasztóvá, már-már érdektelenné válik a mozi. Távol maradunk a szereplőktől, kívülről nézzük, ahogy próbálkoznak, ahogy kiabálnak, ahogy reménykednek, de igazán nem tudjuk megmondani, miért is fontosak számunkra.
Csupa „nagyon olasz” arcot látunk, akik rendkívül hitelesek és hétköznapiak, ami nem baj, csak semmi igazán lényeges nem történik abban a két órában, amíg együtt élünk velük. Megvannak ugyan a nagyszerű jelenetek, a megkomponált ellentétek (esküvői színvilág – szegényes otthon), nincs baj egyetlen színésszel sem (hitelességből ötös), nincs baj egyetlen mondattal sem – tehát mindennek megvan a helye ebben az egyhangú áradatban, melyet egyedül csak a filmzene képes feldobni. Hiába érdekes a téma, hiába tartogat sok lehetőséget a valóságshow kulisszája – több szempont is kihasználatlan marad. Hősünk függősége, családja szétesése, az igazán erős érzelmi vonal, az igazán szerethető karakterek nélkül hidegen hagy. Akkor lehetne igazán izgalmas a dolog, ha mindezt egy dokumentumfilmben látnánk, de ebben a „köztes” formában nehezen válik igazán élvezhetővé.