• Színház alkalmi színpadokon

    Sándor Pál: Vándorszínészek

    2018.03.13 — Szerző: Dombai Dóra

    Sándor Pál legújabb filmjében nem távolodik el nagyon a kályhától: fog egy csapat színészt, hogy velük és általuk olyan örök témákról beszéljen, mint a színészsors, a közös alkotómunka, a film- és színházcsinálás. Hogy mindezt miért kellett a 19. század elejére helyezni és a romantikus vígjáték műfajának köntösébe bújtatni, az nem egészen világos.

  • Színház alkalmi színpadokon

    A magyar történelem részletgazdagon dokumentált korszakai közül talán a reformkor az egyetlen, amelyre lehetséges andalító nosztalgiával visszagondolni. Ebbe a miliőbe helyezi hát új, kosztümös filmjét Sándor Pál, a hazai filmszakma „nagy öregje”, a Bohóc a falon, a Szeressétek Ódor Emíliát!, a Régi idők focija Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendezője. A különféle csoportok dinamikáját előszeretettel vizsgáló direktor új filmjének alapkérdéseit egy vándorszínész-társulat működése, egyáltalán létezése, a tagok egymásrautaltsága adja, ezzel együtt a Vándorszínészek az alkotásról, a színházcsinálásról is szól, és számos korábbi Sándor Pál-filmmel mutat rokonságot. A commedia dell’artésalaphelyzet a kies magyar puszta toprongyos, ám lánglelkű színészembereivel a rendező életművét végigkísérő bohócmotívumhoz kapcsolódik – a művészlét keservét pedzegető Ripacsok például kiváltképp joggal juthat eszünkbe.

    Színház alkalmi színpadokon

    A „kell egy csapat” szlogen tehát végigvonul a Vándorszínészeken is: Kantó (Gáspár Sándor) rozoga ekhós szekéren vezeti társulatát úttalan utakon abban a reményben, hogy előbb-utóbb majd Pestre jutnak, ahol az álmodó révületben rajongott, nagybetűs Kőszínházak mennyországa várja őket. Amíg pedig a hosszú út tart, mesterségükhöz híven minden faluban játszanak a kocsma népének némi pénz és élelem reményében. A cselekmény beindítását egy önhibáján kívül szökevénnyé vált, színházimádó katona biztosítja (Mohai Tamás meg-megdöccenő alakításában), aki kényszerűségből a társulathoz szegődik. A Feketének nevezett ifjoncon keresztül lépünk be mi, nézők is a vándorszínészek már-már mágikus világába, egyúttal a mindennapokkal való szüntelen küzdelmébe. A csinos fiatalember jól célzott mosolyai a kis kompánia primadonnája, Emma (Martinovics Dorina) felé instant motivációt adnak a kétszínű Komáromynak (Kovács Krisztián) arra, hogy az éj leple alatt magával vigye a társulat összes szövegkönyvét, és kibékíthetetlen ellentétet eszkaláljon a tagok között. Fekete feje felett folyamatosan ott lóg a katonaszökevények nagyon is valóságos bárdja, azután ott vannak még a szerelmi évődések és a régmúltból felbukkanó családi kapcsolatok bonyodalmai is.

    Színház alkalmi színpadokon

    Van itt minden valóban: párbaj, akasztás, folyóátúszó és hóviharral dacoló kaland, megcsalás és félreértés – mindez mégsem elég arra, hogy valódi, átélhető konfliktust teremtsen a filmben, és végigvezesse a nézőt a teljes játékidőn. A Vándorszínészek inkább rövid epizódok laza láncolata, ami önmagában nem volna probléma, a koncepciót a sztorik egyenetlen minősége és széttartó jellege veszélyezteti. A vígjátéki könnyedségre hangolt film legélvezetesebb aspektusa a társulat karaktereinek vidám és szívmeleg ábrázolása, s persze az a keresetlenség és szenvedély, amivel bárkinek bármit eljátszanak a kocsmák és kocsiszínek alkalmi színpadain. Az alapötlet kreatív és érdekes, még ha a megvalósítás élvezhetőre, vígjátéki értelemben szórakoztatóra csak azon karakterek esetében sikerült, akiket kiemelkedő színészek formálnak meg. Rudolf Péterről tudjuk, hogy nemcsak profin hoz bármilyen karaktert, de különösen közel áll hozzá a komédia. Játékmódja ezúttal több szinten élvezhető: egyfelől nevetünk a szövegét folyamatosan elfelejtő, minduntalan szerencsétlenkedő Zengőn, ugyanakkor a humornak ez a primér szintje szüntelen dialógusban áll Rudolf önmagára visszautaló, erőteljesen karikírozó, már-már a nézőre kikacsintó, merőben intellektuális játékmódjával. És ott van a társulat mindenese, kvázi-bohóca, a színészi babérokra vágyó Borostyán, akit az ihletetten játszó ifj. Vidnyánszky Attila tölt meg élettel és tesz meglepően szerethetővé. Tőlük valahogy még a forgatókönyv szerencsétlen mondatait, a kiszámítható fordulatokat és az unalomig ismert paneleket is élvezettel fogadjuk. Nem mondható ez el mindenkiről ekkora magabiztossággal – a Vándorszínészek egyenetlen minősége abból is fakad, hogy a legtöbb színész nem tudott megküzdeni az olykor kifejezetten ötlettelennek tűnő forgatókönyvvel és rendezői koncepcióval.

    Színház alkalmi színpadokon

    A nosztalgikus múltba helyezett, időnként a mágikus realizmussal kacérkodó történet világa olyannyira távoli a mai kor nézőjétől, hogy az humorának működését veszélyezteti. Miközben összességében minden esetlenségével együtt is van valami szerethető ebben a filmben, az egyes karakterekkel bizony meg kell birkóznia a nézőnek, ha mindenáron azonosulni akar velük. A legkönnyebb dolgunk egyértelműen akkor van, amikor játszani látjuk a kompániát: a bárdolatlan humor és a ripacskodás is belefér, ha reformkori vándorszínészek hitetik el velünk, hogy színház az egész…

    Pontszám: 5/10

    Vándorszínészek
    Színes, magyar romantikus vígjáték, 102 perc, 2018
    Rendező: Sándor Pál
    Operatőr: Garas Dániel
    Szereplők: Mohai Tamás (Fekete), Martinovics Dorina (Emma), Gáspár Sándor (Kantó), Rudolf Péter (Zengő), Nagy-Kálózy Eszter (Zengőné), Hegedős D. Géza (Kova), Borostyán (ifj. Vidnyánszky Attila)
    Bemutató dátuma: 2018. Március 8. (Forgalmazó: Big Bang Média Kft.)
    Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott


  • További cikkek