© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Öregasszonyok höngörgőznek
Interjú Sós Ágnessel
Sós Ágnes Szerelempatak című dokumentumfilmjének híre televíziós bemutatása óta szájról szájra terjed. A falusi öregek szerelmi életének derűs megjelenítése kiugró fesztiválsikereket aratott, és a szakma figyelmét is felkeltette. A rendezőt a film elkészítéséről, koncepciójáról, forgatás közben szerzett élményeiről kérdeztük.
Sós Ágnes Szerelempatak című dokumentumfilmjének híre televíziós bemutatása óta szájról szájra terjed. A falusi öregek szerelmi életének derűs megjelenítése kiugró fesztiválsikereket aratott, és a szakma figyelmét is felkeltette. A rendezőt a film elkészítéséről, koncepciójáról, forgatás közben szerzett élményeiről kérdeztük.
Idős emberek és a testi szerelem: kényes ügy. Hogy jutott eszedbe a téma?
Arra vágytam, hogy egy kicsit mást csináljak. Pozitív kicsengésű dokumentumfilmet, ami ritka, mert nehéz elkészíteni. Másrészt imádom az öregeket, szeretem a természetet, érzéki embernek tartom magam, így a téma abszolút nem áll távol tőlem. Hirtelen jött az ihlet, az ötlet: idős parasztok és szerelem, múlt és jelen. Már kezdetben gondolkodtam azon, hogy bújtatott néprajzi filmnek kellene lennie. A szereplők meséljenek a szokásokról: hogy volt a nászéjszaka, az udvarlás? De el akartam kerülni, hogy csak beszélő fejeket lásson a néző, ezért a film a jelenben is játszódik, története van.
Hogyan kezdtél neki a kutatásnak?
Idős embereket kerestem, és kipróbáltam, megnyílnak-e. Kiderült, hogy igen, így már láttam, hogy a témával nincs baj. De gondot okozott, hogy Magyarország túl modern, nincs már igazán archaikus falusi környezet. Panaszkodtam erről barátoknak, például Varga Zoltánnak – a Magyar Állami Népi Együttes egykori koreográfusának – és feleségének, Lőrincz Beátának, akik épp akkor mentek Erdélybe betanítni egy táncot a Hargita Táncegyüttesnek, és felajánlották, menjek el velük. Megérkeztem, az ottani táncegyüttes vezetője ismerte Balázs Lajos néprajzkutatót, a Sapientia Egyetem professzorát, összehozott vele, ő sokat segített. Még rengeteg kételyem volt, de már kezdtem közelíteni a szereplőkhöz, és az erdélyi helyszín százszor jobban tetszett.
A filmben szereplő falu miért nincs megnevezve?
Nem akarok csalódást okozni, de ez nem egyetlen falu. Az történt, hogy rengeteg helyen kutattam, és közben találkoztam idős emberekkel Magyarországon is, akiket nem tudtam kidobni a szívemből. Közben már kikeveredtem Erdélybe, Csíkba. De akiket a szívemből nem tudtam elűzni – igazából nem is akartam –, azok benne maradtak a filmben. Megkínlódtam a vágóasztalon, hogy azt a benyomást tudjam kelteni, ez egyetlen falu. Szenvedtem, hogyan hozzak össze két embert, akik egymástól ezer kilométerre vannak. Elég nehéz egymásra nézniük. Vannak a filmben kegyes csalások, amit nem szívesen reklámozok, nem azért, mert szégyellem, hanem mert attól félek, hogy illúzióromboló. Ezt vállalom. Azt szoktam mondani, hogy a helyszín főleg Csíkszentdomokos, de maradjunk annyiban, hogy világfalu. Másrészt azért sem mondogattam annyira a falu nevét, mert aggódtam a szereplőkért, féltettem őket a rossznyelvektől, a pletykától.
Hogyan választottad ki a szereplőket, hogyan alakult ki a történet?
A szálakat összefogó Feri bácsi még nem volt meg az elején. Olvasgattam Balázs Lajos könyvét a paraszti nemi erkölcsről és nemi kultúráról (Amikor az ember nincs es ezen a világon − a szerk.), és rátaláltam benne egy szövegre, hogy volt egyszer egy özvegyember, aki újra nősülni szeretett volna, és sorra járta a falu asszonyait. Egy nap nyolc-kilenc asszonyt is meglátogatott. Úgy voltam vele, bár találnék egy ilyen öreget. Reménytelennek látszott, de hosszas keresgélés után ráakadtam Feri bácsira. A könyvben egyébként ez a bácsi bemegy udvarolni egy „nagyszájú asszonysághoz”, aki azt mondja neki: „Tudja mit, maga menjen haza, ingemet ne kérjen, én a pinámnak dógot s a fejemnek gondot nem szerzek, nyugdíjba tettem mindkettőt” – majd megszakadtam a nevetéstől ezt olvasva. Aztán spontán módon egy szereplő nekem is elmondta ugyanezt felvételen! Rettentő boldog voltam.
Kicsit úgy tűnik, mintha a megjelölt főszereplő mankóként szolgálna a történet folytonosságának segítésére.
Mankónál azért többnek érzem. Persze lehetett volna ennek a bácsinak sokkal súlyosabb és erősebb története, csak éppen nem lett. Feri bácsi egy olyan szál, amely mellé még sok szálat oda kellett kötni, hogy megálljon a lábán a film. Nem csak róla szól a Szerelempatak, de ő hívja be a többi szereplőt, ahogy járja a falut, ők pedig fölnőnek hozzá fontosságban. Sőt, Feri bácsi ki is száll a filmből a végére.
Hová tűnik?
Ilyen szempontból titok övezi a filmet, de a nézők mégsem kérdeznek, valahogy megnyugodnak benne. Feri bácsi Veronka néni álma, az álomban Feri bácsi mindig Veronka néni felé tart. De mire végre megérkezne, addigra eltűnik. Hogy akkor most mi van Feri bácsival? Hát az van, hogy mivel ez dokumentumfilm, én nem ölhetek meg önkényesen senkit, de csináltam egy laza álomkeretet. Picit álom, picit mese.
Honnan jött a cím?
Egy népdalból. A gyermekeim énekelték, táncolták, tőlük hallottam, és nagyon megtetszett: Királyfalvi nagy hegy alatt / Folyik a szerelempatak / Aki abból vizet iszik / Babájától elbúcsúzik. Minden filmcím kínlódás, ez kivételesen megvolt már az első pillanatban. A szerelempatak a szerelem, a vágy kiapadhatatlan folyása, ami addig tart, míg élünk. És még tovább.
A filmben egy izgalmas, archaikus nyelvhasználatnak is tanúi lehetünk. Hogyan lehet ezt lefordítani, feliratozni?
Ez nem lehetséges, ez nekünk, magyaroknak a legszebb és a legérdekesebb. A külföldi megjelenések esetén az történik, hogy a lehető legjobban lefordítják angolra, a fesztiválok pedig emellett a saját nyelvükre is, és a két felirat egymás alá kerül. De a francia ARTE csatornától azzal biztatott egy filmfelvásárló, hogy nyugodjak meg, noha ezt az ízes beszédet nem lehet átadni fordítással, higgyem el, mégis átjön. A stílus, az érzés átjön. Ott van a fordítás, a külföldi néző asszociál, hozzáteszi a tudását, a tapasztalatát, ezért többet érzékel, mint hinnénk.
Sikerült nagyon emberien, részvevően megmutatni a szereplőket. Tanultál valamit a filmbeli öregektől?
Ezek az idős emberek mérhetetlenül alázatosak, becsülik a legkisebb jót is. Láttuk őket szórakozni a filmben, de nem ez a jellemző. Sok mindenen átmentek; emberek haltak meg mellettük, nélkülöztek, egy életet végigdolgoztak. Fantasztikus rálátásuk van az életre. Azért bánkódnak, amiért igazán bánkódni kell, nem úgy, mint én, akit elsodornak a hétköznapok, halál ideges vagyok ötpercenként, és nem látok ki a mindennapokból. Amikor egy kicsit haragszom magamra, hogy ilyen vagyok, arra gondolok, na, Ági, nem tanultál a néniktől semmit!
Hogyan fogadták a kész filmet a szereplők?
Végigkuncogták, utána pedig mondogatták, hogy „Juj, Ágika, milyen csúnya a szánk, miket mondunk itt magának, jajaj, még a családnak sem fogjuk megmutatni”. Nem telt bele öt perc, és szóltak, hogy „Ágika, kaphatnánk egy DVD-t, hogy megmutassuk a családnak?” Később fölhívott az egyik szereplő fia, hogy fantasztikus a film, és megköszönte, hogy örök emléket állítottunk az édesanyjának. A dokumentumfilm általában nem a szereplőknek a legkellemesebb, de érzik, hogy fontos, ezért vállalják. És ez az igazán nagy dolog.
Mennyi ideig készült a film? Hány óra anyaga lett megvágva?
2010 októberében kezdtem el a forgatást, és 2013-ra fejeztem be. Ötven-hatvan óra anyaga lett megvágva, nem vészes. Ennél sokkal rosszabb is lehetett volna, de már megtanultuk – a kollégáim is meg én is – kikapcsolni a kamerát. A végtermék hetven perc.
A vágott anyag szervezőereje részben az ellenpontozás: az igaz szerelem és a szerelem nélkül kötött házasság, a hűség és a hűtlenség, élet és halál. Volt koncepció, szerkesztési mód, amire tudatosan építettél?
Hű, csak az volt (nevet)! De ez naponta alakul. Egyszerre több szálat tartasz a kezedben, amikor a filmet összerakod. Van egyszer Feri bácsi története. Egy másik szál – ami könnyűnek tűnik, de nagyon nem az –, az évszakok kérdése, hogy hogyan fűzzem össze őket. Nehéz a testi szerelem bemutatása is: nem lehet a film elején valamit nagyon odamondani, mert a nézőnek túl korai. A végén arról beszélnek az öregek, hogy milyen a pinaszag, ezt nem lehet az elején mondani, a néző ott áll föl, mert gusztustalan. De a végére már nem az. Tehát a tartalomnak jönnie kell, a poénokat tartani kell. Hosszadalmas, három hónapig tartó munka volt. Ha százszor nincs átvágva, akkor egyszer sem.
Az HBO mutatta be a filmet február 13-án. Volt-e szó moziforgalmazásról vagy DVD-kiadásról?
Az HBO-premier után egy nap csúszással kezdődött el a vetítés az Urániában, Budapesten, ahol azóta is műsoron van. Szegeden és Pécsett telt házzal ment. A DVD-jog nálam van, sokan érdeklődnek felőle, csak biztatni tudom őket.
A fesztiválokon komoly sikereket ért el a film. Mi várható még?
A film bejutott az amszterdami IDFA-ra, ott volt november 24-én a világpremier, ötször teltházzal. Triesztben januárban fődíjat és egy különdíjat nyert a film, Zágrábban is különdíjat. Azután meghívtak Finnországba, Görögországba, Norvégiába, májusban Varsóba, a torontói Hot Docs-ra, az USA-ba, augusztusban Szarajevóba. Őrületes ez a mennyiség, ami nagyon jó, de azért ezek részben szakmai utak. Jelenleg ugyanis – többek között – Balogh Rita barátnőmmel ez év szeptember végére szervezzük az első budapesti nemzetközi dokumentumfilm fesztivált (azaz: Budapest International Documentary Festival, BIDF) a Corvin moziba. Ketten vagyunk ügyvivők, két lelkes őrült. Azt az amszterdami hangulatot, hogy kígyóznak a sorok a mozik előtt a dokumentumfilmekért, jó lenne érezni Budapesten is. Lassan a világ minden országában van ilyen fesztivál, nálunk még nincs, úgy döntöttünk, megcsináljuk.
Hogyan fogadta a közönség a vetítéseket?
A gyilkos néni történetére szoktak rácsodálkozni, vagy például arra kérdeznek rá, hogy igazi-e az a jelenet, amikor az öregasszonyok ott höngörgőznek (legurulnak a domboldalon − a szerk.). Hát, igazi: én is libabőrös voltam, nem hittem a szememnek. Nem kértem meg őket erre, spontán jött. Amszterdamban fantasztikus volt a közönség, ott maradt mindenki a film után, és kérdezett. Triesztben az olasz közönség eleinte nehezen indult be, azt hittem, a film bukni fog. De aztán harsánnyá váltak, fütyültek, brávóztak, nem engedtek el, ölelgettek, fényképezkedtek. Az itthoni közönség sokkal hamarabb ébredt, kezdett el mosolyogni, együtt élni a filmmel.
És te mit szólsz a végeredményhez? Elégedett vagy?
Két érzésem van. Az egyik, hogy sokkal többet sikerült a filmmel elérni, mint amire évekkel ezelőtt számítottam. Az elvárásaimat felülmúlta a végeredmény, ugyanakkor pontosan tudom, amit senki – vagy talán csak egy-két kollégám –, hogy mitől lehetett volna még sokkal jobb. Nem azt mondom, hogy kesergek, de azért ezt látni kell.
Mitől lehetett volna jobb?
Nem árulom el (nevet)! Ha az élet még többet ad, vagy még több a szorgalmam és a kitartásom. Csak van egy pont, ami után már nem lehet tovább feszíteni a húrt. De én tudom, amit tudok.
Számítottál a sikerre?
Na, erre aztán nem! Komolyan mondom, mintha egy szellem szabadult volna ki a palackból! Lassan az ellenségekből is barátok lesznek, mert megnézik a filmet, és vigyorognak rám. Elképesztő, ami történik. Ám ez nem csak a film érdeme, mutatja azt az őrült vágyat, ami az emberekben most egy kicsit kielégült. És itt nem arról van szó, hogy a testi szerelemről szól egy film, mert naponta nyolcvanat láthatnak ilyet direktben. A Szerelempatak valami olyat indított meg az emberekben, amiből óriási hiány lehet. Itt nagyon szép erők működnek. Olyan ez kicsit, mint egy forradalom. Forradalom, hogy ez kell nekünk, az igényes szórakoztató művészet. Nekem ez a film elégtétel, bizonyíték: a néző bizonyítja, hogy igenis igénye van erre. Ez pedig óriási öröm. És az is, hogy ezzel a szakmámnak is tudtam segíteni. Néha már úgy érzem, hogy nem éltem hiába (nevet).
Szerelempatak
Rendezte Sós Ágnes
Színes, magyarul beszélő dokumentumfilm, 70 perc, 2013
Idős emberek és a testi szerelem: kényes ügy. Hogy jutott eszedbe a téma?
Arra vágytam, hogy egy kicsit mást csináljak. Pozitív kicsengésű dokumentumfilmet, ami ritka, mert nehéz elkészíteni. Másrészt imádom az öregeket, szeretem a természetet, érzéki embernek tartom magam, így a téma abszolút nem áll távol tőlem. Hirtelen jött az ihlet, az ötlet: idős parasztok és szerelem, múlt és jelen. Már kezdetben gondolkodtam azon, hogy bújtatott néprajzi filmnek kellene lennie. A szereplők meséljenek a szokásokról: hogy volt a nászéjszaka, az udvarlás? De el akartam kerülni, hogy csak beszélő fejeket lásson a néző, ezért a film a jelenben is játszódik, története van.
Hogyan kezdtél neki a kutatásnak?
Idős embereket kerestem, és kipróbáltam, megnyílnak-e. Kiderült, hogy igen, így már láttam, hogy a témával nincs baj. De gondot okozott, hogy Magyarország túl modern, nincs már igazán archaikus falusi környezet. Panaszkodtam erről barátoknak, például Varga Zoltánnak – a Magyar Állami Népi Együttes egykori koreográfusának – és feleségének, Lőrincz Beátának, akik épp akkor mentek Erdélybe betanítni egy táncot a Hargita Táncegyüttesnek, és felajánlották, menjek el velük. Megérkeztem, az ottani táncegyüttes vezetője ismerte Balázs Lajos néprajzkutatót, a Sapientia Egyetem professzorát, összehozott vele, ő sokat segített. Még rengeteg kételyem volt, de már kezdtem közelíteni a szereplőkhöz, és az erdélyi helyszín százszor jobban tetszett.
A filmben szereplő falu miért nincs megnevezve?
Nem akarok csalódást okozni, de ez nem egyetlen falu. Az történt, hogy rengeteg helyen kutattam, és közben találkoztam idős emberekkel Magyarországon is, akiket nem tudtam kidobni a szívemből. Közben már kikeveredtem Erdélybe, Csíkba. De akiket a szívemből nem tudtam elűzni – igazából nem is akartam –, azok benne maradtak a filmben. Megkínlódtam a vágóasztalon, hogy azt a benyomást tudjam kelteni, ez egyetlen falu. Szenvedtem, hogyan hozzak össze két embert, akik egymástól ezer kilométerre vannak. Elég nehéz egymásra nézniük. Vannak a filmben kegyes csalások, amit nem szívesen reklámozok, nem azért, mert szégyellem, hanem mert attól félek, hogy illúzióromboló. Ezt vállalom. Azt szoktam mondani, hogy a helyszín főleg Csíkszentdomokos, de maradjunk annyiban, hogy világfalu. Másrészt azért sem mondogattam annyira a falu nevét, mert aggódtam a szereplőkért, féltettem őket a rossznyelvektől, a pletykától.
Hogyan választottad ki a szereplőket, hogyan alakult ki a történet?
A szálakat összefogó Feri bácsi még nem volt meg az elején. Olvasgattam Balázs Lajos könyvét a paraszti nemi erkölcsről és nemi kultúráról (Amikor az ember nincs es ezen a világon − a szerk.), és rátaláltam benne egy szövegre, hogy volt egyszer egy özvegyember, aki újra nősülni szeretett volna, és sorra járta a falu asszonyait. Egy nap nyolc-kilenc asszonyt is meglátogatott. Úgy voltam vele, bár találnék egy ilyen öreget. Reménytelennek látszott, de hosszas keresgélés után ráakadtam Feri bácsira. A könyvben egyébként ez a bácsi bemegy udvarolni egy „nagyszájú asszonysághoz”, aki azt mondja neki: „Tudja mit, maga menjen haza, ingemet ne kérjen, én a pinámnak dógot s a fejemnek gondot nem szerzek, nyugdíjba tettem mindkettőt” – majd megszakadtam a nevetéstől ezt olvasva. Aztán spontán módon egy szereplő nekem is elmondta ugyanezt felvételen! Rettentő boldog voltam.
Kicsit úgy tűnik, mintha a megjelölt főszereplő mankóként szolgálna a történet folytonosságának segítésére.
Mankónál azért többnek érzem. Persze lehetett volna ennek a bácsinak sokkal súlyosabb és erősebb története, csak éppen nem lett. Feri bácsi egy olyan szál, amely mellé még sok szálat oda kellett kötni, hogy megálljon a lábán a film. Nem csak róla szól a Szerelempatak, de ő hívja be a többi szereplőt, ahogy járja a falut, ők pedig fölnőnek hozzá fontosságban. Sőt, Feri bácsi ki is száll a filmből a végére.
Hová tűnik?
Ilyen szempontból titok övezi a filmet, de a nézők mégsem kérdeznek, valahogy megnyugodnak benne. Feri bácsi Veronka néni álma, az álomban Feri bácsi mindig Veronka néni felé tart. De mire végre megérkezne, addigra eltűnik. Hogy akkor most mi van Feri bácsival? Hát az van, hogy mivel ez dokumentumfilm, én nem ölhetek meg önkényesen senkit, de csináltam egy laza álomkeretet. Picit álom, picit mese.
Honnan jött a cím?
Egy népdalból. A gyermekeim énekelték, táncolták, tőlük hallottam, és nagyon megtetszett: Királyfalvi nagy hegy alatt / Folyik a szerelempatak / Aki abból vizet iszik / Babájától elbúcsúzik. Minden filmcím kínlódás, ez kivételesen megvolt már az első pillanatban. A szerelempatak a szerelem, a vágy kiapadhatatlan folyása, ami addig tart, míg élünk. És még tovább.
A filmben egy izgalmas, archaikus nyelvhasználatnak is tanúi lehetünk. Hogyan lehet ezt lefordítani, feliratozni?
Ez nem lehetséges, ez nekünk, magyaroknak a legszebb és a legérdekesebb. A külföldi megjelenések esetén az történik, hogy a lehető legjobban lefordítják angolra, a fesztiválok pedig emellett a saját nyelvükre is, és a két felirat egymás alá kerül. De a francia ARTE csatornától azzal biztatott egy filmfelvásárló, hogy nyugodjak meg, noha ezt az ízes beszédet nem lehet átadni fordítással, higgyem el, mégis átjön. A stílus, az érzés átjön. Ott van a fordítás, a külföldi néző asszociál, hozzáteszi a tudását, a tapasztalatát, ezért többet érzékel, mint hinnénk.
Sikerült nagyon emberien, részvevően megmutatni a szereplőket. Tanultál valamit a filmbeli öregektől?
Ezek az idős emberek mérhetetlenül alázatosak, becsülik a legkisebb jót is. Láttuk őket szórakozni a filmben, de nem ez a jellemző. Sok mindenen átmentek; emberek haltak meg mellettük, nélkülöztek, egy életet végigdolgoztak. Fantasztikus rálátásuk van az életre. Azért bánkódnak, amiért igazán bánkódni kell, nem úgy, mint én, akit elsodornak a hétköznapok, halál ideges vagyok ötpercenként, és nem látok ki a mindennapokból. Amikor egy kicsit haragszom magamra, hogy ilyen vagyok, arra gondolok, na, Ági, nem tanultál a néniktől semmit!
Hogyan fogadták a kész filmet a szereplők?
Végigkuncogták, utána pedig mondogatták, hogy „Juj, Ágika, milyen csúnya a szánk, miket mondunk itt magának, jajaj, még a családnak sem fogjuk megmutatni”. Nem telt bele öt perc, és szóltak, hogy „Ágika, kaphatnánk egy DVD-t, hogy megmutassuk a családnak?” Később fölhívott az egyik szereplő fia, hogy fantasztikus a film, és megköszönte, hogy örök emléket állítottunk az édesanyjának. A dokumentumfilm általában nem a szereplőknek a legkellemesebb, de érzik, hogy fontos, ezért vállalják. És ez az igazán nagy dolog.
Mennyi ideig készült a film? Hány óra anyaga lett megvágva?
2010 októberében kezdtem el a forgatást, és 2013-ra fejeztem be. Ötven-hatvan óra anyaga lett megvágva, nem vészes. Ennél sokkal rosszabb is lehetett volna, de már megtanultuk – a kollégáim is meg én is – kikapcsolni a kamerát. A végtermék hetven perc.
A vágott anyag szervezőereje részben az ellenpontozás: az igaz szerelem és a szerelem nélkül kötött házasság, a hűség és a hűtlenség, élet és halál. Volt koncepció, szerkesztési mód, amire tudatosan építettél?
Hű, csak az volt (nevet)! De ez naponta alakul. Egyszerre több szálat tartasz a kezedben, amikor a filmet összerakod. Van egyszer Feri bácsi története. Egy másik szál – ami könnyűnek tűnik, de nagyon nem az –, az évszakok kérdése, hogy hogyan fűzzem össze őket. Nehéz a testi szerelem bemutatása is: nem lehet a film elején valamit nagyon odamondani, mert a nézőnek túl korai. A végén arról beszélnek az öregek, hogy milyen a pinaszag, ezt nem lehet az elején mondani, a néző ott áll föl, mert gusztustalan. De a végére már nem az. Tehát a tartalomnak jönnie kell, a poénokat tartani kell. Hosszadalmas, három hónapig tartó munka volt. Ha százszor nincs átvágva, akkor egyszer sem.
Az HBO mutatta be a filmet február 13-án. Volt-e szó moziforgalmazásról vagy DVD-kiadásról?
Az HBO-premier után egy nap csúszással kezdődött el a vetítés az Urániában, Budapesten, ahol azóta is műsoron van. Szegeden és Pécsett telt házzal ment. A DVD-jog nálam van, sokan érdeklődnek felőle, csak biztatni tudom őket.
A fesztiválokon komoly sikereket ért el a film. Mi várható még?
A film bejutott az amszterdami IDFA-ra, ott volt november 24-én a világpremier, ötször teltházzal. Triesztben januárban fődíjat és egy különdíjat nyert a film, Zágrábban is különdíjat. Azután meghívtak Finnországba, Görögországba, Norvégiába, májusban Varsóba, a torontói Hot Docs-ra, az USA-ba, augusztusban Szarajevóba. Őrületes ez a mennyiség, ami nagyon jó, de azért ezek részben szakmai utak. Jelenleg ugyanis – többek között – Balogh Rita barátnőmmel ez év szeptember végére szervezzük az első budapesti nemzetközi dokumentumfilm fesztivált (azaz: Budapest International Documentary Festival, BIDF) a Corvin moziba. Ketten vagyunk ügyvivők, két lelkes őrült. Azt az amszterdami hangulatot, hogy kígyóznak a sorok a mozik előtt a dokumentumfilmekért, jó lenne érezni Budapesten is. Lassan a világ minden országában van ilyen fesztivál, nálunk még nincs, úgy döntöttünk, megcsináljuk.
Hogyan fogadta a közönség a vetítéseket?
A gyilkos néni történetére szoktak rácsodálkozni, vagy például arra kérdeznek rá, hogy igazi-e az a jelenet, amikor az öregasszonyok ott höngörgőznek (legurulnak a domboldalon − a szerk.). Hát, igazi: én is libabőrös voltam, nem hittem a szememnek. Nem kértem meg őket erre, spontán jött. Amszterdamban fantasztikus volt a közönség, ott maradt mindenki a film után, és kérdezett. Triesztben az olasz közönség eleinte nehezen indult be, azt hittem, a film bukni fog. De aztán harsánnyá váltak, fütyültek, brávóztak, nem engedtek el, ölelgettek, fényképezkedtek. Az itthoni közönség sokkal hamarabb ébredt, kezdett el mosolyogni, együtt élni a filmmel.
És te mit szólsz a végeredményhez? Elégedett vagy?
Két érzésem van. Az egyik, hogy sokkal többet sikerült a filmmel elérni, mint amire évekkel ezelőtt számítottam. Az elvárásaimat felülmúlta a végeredmény, ugyanakkor pontosan tudom, amit senki – vagy talán csak egy-két kollégám –, hogy mitől lehetett volna még sokkal jobb. Nem azt mondom, hogy kesergek, de azért ezt látni kell.
Mitől lehetett volna jobb?
Nem árulom el (nevet)! Ha az élet még többet ad, vagy még több a szorgalmam és a kitartásom. Csak van egy pont, ami után már nem lehet tovább feszíteni a húrt. De én tudom, amit tudok.
Számítottál a sikerre?
Na, erre aztán nem! Komolyan mondom, mintha egy szellem szabadult volna ki a palackból! Lassan az ellenségekből is barátok lesznek, mert megnézik a filmet, és vigyorognak rám. Elképesztő, ami történik. Ám ez nem csak a film érdeme, mutatja azt az őrült vágyat, ami az emberekben most egy kicsit kielégült. És itt nem arról van szó, hogy a testi szerelemről szól egy film, mert naponta nyolcvanat láthatnak ilyet direktben. A Szerelempatak valami olyat indított meg az emberekben, amiből óriási hiány lehet. Itt nagyon szép erők működnek. Olyan ez kicsit, mint egy forradalom. Forradalom, hogy ez kell nekünk, az igényes szórakoztató művészet. Nekem ez a film elégtétel, bizonyíték: a néző bizonyítja, hogy igenis igénye van erre. Ez pedig óriási öröm. És az is, hogy ezzel a szakmámnak is tudtam segíteni. Néha már úgy érzem, hogy nem éltem hiába (nevet).
•
Szerelempatak
Rendezte Sós Ágnes
Színes, magyarul beszélő dokumentumfilm, 70 perc, 2013
