Mindenütt jó, de a legjobb sehol?

A zsidóság népzenéjeként számon tartott klezmer kedvelői és művelői könnyen ellentmondásba kerülhetnek önmagukkal. Egyfelől ott van a mindenkori zene közösségépítő mechanizmusa, amely alól a klezmer sem kivétel, sőt: a története során számos hatást magába integráló műfaj egyik legfőbb jellemzője éppen a stílusok kavalkádjában megjelenő összhang. Másfelől viszont a klezmer vagy a hozzá köthető életérzés a zsidó öntudat része, márpedig a történelmi előzmények okán bármilyen, a zsidó identitáshoz kapcsolódó kulturális forma érthető módon magával vonhatja a távolságtartásból és a félelemből eredő óvatosságot, bezárkózást. Ezt az ellentmondást próbálja meg feloldani Bereczki Csaba kreatív dokumentumfilmként aposztrofált, Soul Exodus című művével, amely valójában a számára kijelölt műfaji skatulyát szétfeszítő identitáskutató mozi.

Azt, hogy a rendezőtől nem áll távol a tradicionális zene egyénre gyakorolt hatásának vizsgálata, korábbi munkája, az Életek éneke óta tudjuk. A Soul Exodus viszont annyiban mindenképp újszerű vállalkozás, hogy a 20. század egyik legfelfoghatatlanabb népirtásának áldozataival együtt odavesző zenei irányzat, az elemzés „hivatalos” tárgyát képező klezmer zene és annak művelői nyomába ered. A film olyan embereket állít vizsgálódása fókuszába, akik az egykor elveszni látszó zenei hagyományokat feltámasztották ugyan, de nehezen birkóznak meg azzal, ami ennek az újjászületésnek, egyáltalán az újjászületés szükségességének a hátterében bujkál.

A történet főszereplője a Brothers Nazaroff nevű, a világ különböző tájain élő zenészekből álló klezmercsapat. Az együttes tagjaiban közös, hogy amerikai születésük ellenére mindannyian más otthont kerestek maguknak. Nem kell hozzá kivételes empátia, hogy átérezzük: itt bizony a „mindenütt jó, de a legjobb sehol” effektusáról van szó, ami az egyént folyamatosan újabb és újabb helyekre űzi. Ezzel kapcsolatos a főkolompos, kvázi zenekarvezető Daniel Kahn saját magával szembeni őszintétlensége, amely szerint őt nem érdekli a származása – nem más ez, mint félelem a gyökerekkel való szembenézéstől. A rendezői szándékból adódóan egyfajta turnéfilmként is működő road movie állomásain – Kanadától New Yorkig, majd Párizson, Berlinen, Budapesten át Moldováig – egyre mélyebbre merülünk az utazók pszichéjében. Dan, Mike, Psoy, Jake, de még az önazonosságával látszólag rendben lévő, dörzsölt producer, a zenészek és a rendező között összekötő kapocsként működő Bob is apránként, állomásról állomásra fedezi fel valódi énjét és érzéseit, az eltemetett azonosságtudatot.

Bereczkitől távol áll a dokumentarizmus beszélő fejes módszere, ahogy archív inzertekkel sem találkozunk az anyagban. Az alkotók az ismeretterjesztő jelleg legapróbb jeleit is próbálják elkerülni, végtére nem magáról a klezmerről mint zenei irányzatról, de nem is a harmadik-negyedik generációs holokauszttúlélők vészkorszakkal kapcsolatos gondolatairól kívánnak értekezni. A road movie-ba oltott, játékfilmes snittekkel és összefüggésekkel operáló dokumentumfilm még csak a szereplők profilját sem próbálja riportszerűen felvillantani. Építőkockaként ugyan felhasználja őket, de amit a zászlajára tűz, az leginkább egyfajta előremutatás: önazonosságunk megéléséhez nem feledhetjük a múltban történteket, de nem is rekedhetünk meg a visszafordíthatatlanban. A zenészek előtt egyetlen út áll: napról napra egyenes gerinccel venni kézbe hangszerüket, az élet és a boldogság zálogát.

Pontszám: 8/10

Soul Exodus
Színes, magyar dokumentumfilm, 93 perc, 2016
Írta és rendezte: Bereczki Csaba
Fényképezte: Nemes Tibor
Szereplők: Michael Alpert, Dan Kahn, Psoy Korolenko, Bob Cohen, Jake Shulman-Men
Bemutató: 2016. december 15. (Forgalmazó: Mozinet)
12 éven aluliak számára nem ajánlott