Steve Jobs három felvonásban

Első felvonás. Sercegő, szemcsés kép, erős színek, elektronikus dallamok. Felzúg a taps, várakozás, feszültség a levegőben. Mintha a Holdra lépésre várna az emberiség, mintha a repülő autó feltalálásáról szólnának a hírek, úgy nyüzsög a színháztérben a nézőtömeg. Sorok a bejáratoknál, az idő fogy, a főszereplő ingerült, harapós kedvében van. Nem működik a csodagép. „Csináld meg!” – mondja a mellette remegő mérnöknek, majd továbbszáguld. Makacs, hideg, gyanakvó alak – Steve Jobs, aki a legújabb csúcsszámítógép, a Macintosh bemutatására készül. A percek egyre telnek, kopogtat az ajtón a volt barátnő, hozza a gyereket: „Nézd, Steve, te vagy az apja, vállald a lányodat, hiszen már ötéves.” „Nem vagyok apa, csak 94,1% valószínűségben – mondja Jobs –, jut eszembe, kinek van olyan fehér inge, melynek floppy lemez méretű zsebe van, azonnal kerítsen nekem valaki.” Rohan is Joanna, a marketingigazgató, hogy inget szerezzen az egyik alkalmazottól, kivasalja, és visszahozza a főnöknek. Közben a Jobs az Apple gépek gyakorlati atyjával, Steve Wozniakkal vitázik jogi és etikai problémákról, az anya gyermektartást követel, a kislány rajzolni kezd a számítógépen, felzúg az izgatott taps a nézőtérről, a színpadon fény gyullad, várják a mestert, a gép-atyát, zúg az elektronikus rock, száguldanak a mondatok, „Most lépek be az univerzumba” – mondja Jobs, és égő-csillogó szemekkel a világ elé vonul.



És bár Steve Jobs nagyot bukik az 1985-ös Macintosh számítógéppel, keveset adnak el belőle, sőt az állását is elveszti, nagyot nyer az érdeklődő néző: lassú és régimódi életrajzi film helyett viharos kavalkádba keveredünk, hullámvasúton ülünk, vágtatunk egy zseniális elme társaságában – nyoma sincs a megszokott kliséknek vagy sablonos elbeszélésnek. A két további felvonás is hasonlóan épül fel: egy újabb termék bemutatója, egy néhány évvel idősebb, tapasztaltabb, meggyűrtebb Steve Jobs társaságában. És közben szakadatlanul folyik a szövegelés, a vita, a párbeszéd és a hadarás. Nincs idő pihenni, mindjárt kint kell állni a színpadon, nincs arra sem idő, hogy egy egész életet elmeséljenek: nem is próbálkoznak vele. Helyette egy egész embert mesélnek el.



Aaron Sorkin forgatókönyvíró döntése, hogy nem egy életutat, hanem egy személyt kíván felrajzolni, rendhagyó életrajzi filmhez vezet. Megfogja ezt a rendkívüli karaktert, és megmutatja közelről, belső vívódásaival, nehéz természetével, varázslatával egyaránt. A film olyan, akár egy színpadra szánt dráma: a szöveg, a dialóg vezeti előre, precízek és sziporkázóak a jelenetek. Nincs sem világvége, sem látványos románc, a játékidő nagy részében mégis székhez szegez a film – és egyben pofátlanul kifáraszt. Mert csendes, szövegmentes, hétköznapi jeleneteket nem kapunk, Sorkin kizárólag párbeszéddel képzeli el a karaktereket. A film szinte könyörög a rövid szünetekért, szereplők levegővételre vágynának, lehetne olykor kissé lassítani, és megmutatni a főszereplőt úgy is, hogy nem három emberrel veszekszik egy negyedik problémán gondolkodva, zene nélkül, természetesen. Hiába a zseniális forgatókönyv: egy jó film megköveteli a látvány, a képek meséjét is.



Talán Danny Boyle az egyetlen rendező (David Fincher mellett), aki képes egy szövegközpontú drámát igazán „szélesvásznúvá” – látványossá és vizuálissá –, azaz mozivá varázsolni. Ebben a filmjében a megszokottnál visszafogottabban használja a filmnyelvet, olykor megadja magát a szövegelésnek, de végül sikeresen megbirkózik a feladattal: fantasztikus ügyességgel diktálja a ritmust és kerekít egy majdnem-thrillert egy termékbemutató köré. Ahogy a zenét, a képeket használja, felgyorsítja a tempót, majd egy pillanatra lelassítja, ahogy temérdek vágással és látószögek hadával mesél, még a holtpontokat is kibírhatóvá, az érzelmi tetőpontokat pedig átélhetővé varázsolja. És kezei alatt Michael Fassbender is egészen fantasztikusan jeleníti meg Steve Jobst, az embert.



Oly különös nézni: külsőre nem érezzük azonosnak a karakterrel, a film után mégis az ő mozdulatai, egy-egy gesztusa ötlik fel, ahogy Jobsról beszélni kezdünk – Fassbender nem utánozza a karaktert, inkább az esszenciáját jeleníti meg. Rendkívül alázattal, szinte bravúrmentesen játszik, finom váltásokkal érzékelteti az elmúló éveket, és a felbőszült zsenitől elvezet minket egy esendő alkotóig – az a bizonyos Oscar-díj 2016-ban nála lenne a legjobb helyen. Joanna Hoffman szerepében Kate Winslet komikus és drámai oldalát is ügyesen használja, magabiztosan egyensúlyoz egy-egy mondathalmaz közepén. Jeff Daniels, Seth Rogen és Michael Stuhlbarg pedig megbízhatóan építenek erős környezetet a főszereplők köré.



Sorkin, Boyle, Fassbender, Winslet – nagyszerű művészek közös csapatjátéka a Steve Jobs, amely az elmúlt sok év legkülöncebb (ha nem is feltétlenül legjobb) életrajzi filmje. Szárazságát színessége és tempója, klipesztétikáját a színészi munka hozza egyensúlyba. Nem korszakalkotó, és bár formabontó, annyira nem forradalmi, mint címszereplője – szépen összeállított, kerek munka. Lenyomat egy öntörvényű zseniről, egy vibráló korszakról – a mi nyelvünkön, nekünk, egyszerű „felhasználóknak”.

Pont 8/10

Steve Jobs
színes, magyarul beszélő, amerikai életrajzi film, 123 perc, 2015
Rendező: Danny Boyle
Író: Walter Isaacson
Forgatókönyvíró: Aaron Sorkin
Operatőr: Alwin H. Kuchler
Zeneszerző: Daniel Pemberton
Szereplő(k): Michael Fassbender (Steve Jobs), Kate Winslet (Joanna Hoffman), Seth Rogen (Steve Wozniak)
Bemutató: 2016. január 14. (Forgalmazó: UIP-Duna Film)