„Ott én voltam a pesti hülyegyerek”

A Pécsi szál ban a városhoz kötődő zenei titok után nyomozol. Hogyan talált meg ez a szerep?

Lévai Balázs olyan színészt keresett, aki otthonosan mozog a magyar zenei életben, nekem pedig van ilyen múltam. Több szórakozóhelyet is vezettem a 2000-es években a Kultiplextől a Sziget Meduza színpadán át a Merlinig, előtte pedig volt egy fiúzenekarom Boogie Knights néven a ‘90-es évek végén.

Fiúzenekarod?

Azért volt fiúzenekar, mert fiúk voltak benne. Nem nyálslágereket írtunk, hanem breakbeat-bigbeat alapú, elektronikus tánczenét. Szathmáry Gyuri „Dure” volt a frontember, aki most a Turbóban zenél, én meg az elektronikus vonalat hoztam, mert ’95 óta gyűjtöttem jungle és drum & bass lemezeket. Lehet, hogy kék hajam volt, meg piercingem, de tök jó zenét játszottunk. Lajkó Félix hegedűzenéjéből samplingeltünk, Gyuri Minimooggal játszotta fel a témákat Náksi stúdiójában, és én írtam a fúvós arranzsokat, amiket Abbas Murád meg Csizmadia Dávid fújt fel, akik azóta is az élvonalban játszanak.

Nem volt ellenérzésed azzal szemben, hogy „fiúzenekarban” játssz?

Tizenkilenc évesen? Ne viccelj. Akkoriban két dolog számított: hogy csajozhassunk, és hogy legyen valami lóvé.

És volt?

Csaj volt, lóvé nem. Rengetegszer voltak vadonatúj barátnőink, de ingyen jártunk fellépni promóciós bulikra. A menedzserünk nem volt a topon, pedig a kiadó azzal a feltétellel szerződtette le a másik zenekarát, hogy minket is odavisz. Aztán ez lett a vesztünk, mert a kiadó bele akart szólni a zenébe, és a diszkós remixeket erőltette. Ha át tudtunk volna alakulni élő zenekarrá, és nem csak CD-re rappeltünk és énekeltünk volna koncerten, akkor ez egy tök jól működő produkció lehetett volna. Így viszont egy év után kiábrándultunk, és feloszlottunk.

És DJ-zni kezdtél, illetve programokat szervezni a Kultiplexben.

A MOL Budapest Jazzfesztiválon törölgettem székeket, aminek az egyik helyszíne a Kultiplex volt, és Bőhm Gabi programszervező odajött hozzám, hogy kéne még egy kolléga, mert nem bírja egyedül. Hamar beletanultam a programszervezésbe, színpadmesterségbe, és pár fiatal sráccal, DJ Normmal, Sickboy-jal meg Vityóval megcsináltuk a Weekandbasst, ami sikeres partisorozattá nőtte ki magát. Megreformáltam egy kicsit a Kultit a saját szám íze szerint, szereztem például egy vörös szőnyeget, amit kiterítettem a klub elé, a portás pedig előre köszönt az embereknek, így a vendég is másképp ment be, nem dobta el a csikket, nem köpködött. Nem kidobóink, hanem beengedőink voltak, és ez tök jól működött.

Kivéve, ha huszonhét huligánt kellett beengedni.

Nézd, ahol alkohol van meg hangos zene, ott balhé is lesz. De a huligánok csak egyszer jöttek. Már a kapuban megbeszéltük, hogy tudjuk jól, mi lesz a vége, de ők azért bementek. Még be sem ért az utolsó, már rohantak ki a pultosok, hogy repkednek a poharak a kerthelyiségben. Kitessékeltük a hangadó srácot, amit a többiek nem vettek jó néven, de egyikük szerencsére felismerte a portásunkat, aki jóban volt az akkori vezérszurkolójukkal, ezért inkább békén hagyták a helyet.

Oké, hogy nagydarab vagy, de nem tartottál tőle, hogy megvernek?

Dehogynem. De ha nem állok ki a helyért, akkor mindenki szemében elveszítem a tekintélyemet. Tudtuk, hova kell telefonálni, ha elharapódzik a helyzet, mert ez így működik az éjszakában, de erre hál’ istennek nem került sor egyszer sem.

Jól jött az utcai tapasztalat? Állítólag problémás gyerek voltál.

Ha azt mondom, hogy volt egy firkászbandám, amiben hetven ember volt, akkor kitalálhatod, mennyire voltunk balhésak tizenöt-tizenhat évesen. Olyan összetűzéseink voltak a skinheadbrigádokkal…

Hogy keveredtél bele?

Szakmunkásba jártam, azok meg termelik magukból a jóságot. Volt olyan osztálytársam, aki beért reggel Kápmegyerről, és kitett az asztalra négy-öt pénztárcát, amit útközben zsebelt be a metrón. Többségük javítós volt. A helyén volt a szívük, de balhés srácok voltak egytől egyig.

Otthon érezted magad közöttük? Te jó környéken, a Szabadság téren nőttél fel.

Akkor még nem volt ez ennyire jó környék. A mai fiatalokhoz képest mi brutálban nyomtuk a ’90-es éveket. Ma ezt felváltotta az internetes zaklatás, a bullying. Nincsenek bunyók, mert a Facebookon heccelik egymást a fiatalok.

Nem tudom, melyik a rosszabb.

Én se, de az biztos, hogy mi éreztük, hogy élünk.

Ezért csináltátok? Az adrenalinlöketért?

A lázadásért. Egy tizenéves mindenképp lázad. Nekünk szerencsénk volt, mert fizikailag és analóg módon tudtunk. Nem egy Facebook-csoportot hoztam létre, hogy mindenki menjen a picsába, hanem lementem a térre, és azt kiabáltam, hogy mindenki menjen a picsába, és ha ez valakinek nem tetszett, akkor kaptam egy pofont. Kalandként fogtuk ezt fel, rengeteg emberrel így ismerkedtem meg, akikkel a mai napig jóban vagyok.

Nem vitted túlzásba a lázadást? Annyi baj volt veled, hogy Pestről elkerültél Körmendre.

Az korábban történt. Már általánosban is nagyon rossz voltam, és ötödikben megkérték anyámat, hogy vigyen el, különben kilenc tantárgyból megbuktatnak. A bankcenter akkor még parkoló volt, ott gyűltünk össze suli után, és hát mit tud csinálni tíz-tizenöt gyerek egy parkolóban?

Focizni?

Vagy bármi mást. Mi hamar kitaláltuk a hülyeséget: petárdáztunk. Az újpesti piacra jártunk petárdáért, rugós bicskáért, gázsprayért. Volt egy osztálytársunk, aki tizenöt évesen került ötödikbe, ő volt a hangadó. Ez megalapozta, hogyan fogok én is viselkedni. Szóval innen átkerültem egy II. kerületi általánosba, onnan meg Körmendre, ahol megfordult a felállás, és engem akartak kicsinálni a helyi srácok, mert én voltam a pesti hülyegyerek. Valahogy azért sikerült beilleszkednem. Aztán elmentem a Valahol Európában musical válogatására az Operettszínházba, a szüleim meg azt mondták, ha összekapom magam, visszajöhetek Pestre. Összekaptam, és onnan számítom a színészetet: 1995. május 9.

Giccses, de a művészet mentett meg?

Giccses, de ez az igazság. Előfordult, hogy azért maradtam ki egy-egy balhéból, mert mennem kellett próbálni. A srácok, akik elmentek, börtönbe kerültek. Nem légből kapott duma, hogy problémás voltam.

Volt határ, amit nem léptél át?

Volt, amibe magamtól se mentem bele, és volt, hogy mázlim volt. Ebben a történetben ott van egy film, csak meg kell írnom.

A filmekben, ha ki akarsz lépni a bandából, kicsinálnak.

Ez azért nem Los Angeles volt, csak Kelet-Európa. Ez lázadás volt, és egy tizenöt-tizenhét éves gyereknek mindegy, mi ellen lázad. Ha épp nem volt ellenség, akkor egymás között verekedtünk. Voltak bulik, amiken két firkászcsapat ment egymásnak, mert másokkal éppen nem volt probléma. Az ember mindig kitalál valami hülyeséget magának, aztán vagy lenyugszik, vagy nem. Aki nem, abból jó eséllyel bűnöző lesz. Engem a színészet lenyugtatott, mert tudtam, ha javítóba kerülök, vagy börtönbe, akkor nincs színház, és nincs filmezés. Ha egy fiatal srácnak hatszáz ember tapsol minden este a város egyik legnagyobb színházában, az olyan adrenalinlöketet ad, amit újra meg újra át akar élni.

Korán meghalt az édesapád. Ez is közrejátszott abban, hogy balhés gyerek voltál?

Akkor is balhés voltam, amikor élt. Tizennyolc évesen veszítettem el, és főképp azért volt nehéz, mert akkor lett volna a legnagyobb szükségem rá, hogy tudjak valakivel beszélgetni. Lehet, hogy ő ki tudta volna hozni belőlem azt, amit akkor nem csináltam meg.

Mit?

Csak huszonhét évesen érettségiztem le. Nem vettem komolyan a tanulást, mert elég volt nekem, hogy szerepelek a Sziget-reklámban, játszok a Moszkva térben, és élek bele a nagyvilágba. Ha felfogom, hogy érettségivel meg lehet próbálni a Színművészetit, akkor lehet, hogy most végzett színész lennék. Nem érzem az egyetem hiányát, mert foglalkoztatott színész vagyok, de bennem van, hogy „basszus, elvégezhettem volna.”

Ezért is hárítottál olyan sokáig, hogy te nem vagy színész?

Igen. Mivel nem vagyok képzett, a mai napig úgy érzem, hogy megvannak a határaim. Bizonyos karaktereket tudok csak úgy eljátszani, hogy az jól sikerüljön. Ha tanultam volna színészetet, most lehet, hogy szélesebb skálán tudnék mozogni.

Hol vannak a határaid?

A színházban nagyon érzem a hátrányát annak, hogy nem tudok úgy szöveget tanulni, mint sok színpadi színész. Kedves barátom, Elek Feri futás közben meghallgatja a szövegét, és mire visszajön, a felét már tudja. Én úgy tudok tanulni, hogy bemegyek jelenetbe, és kötöm valamihez a szöveget. Kétszer-háromszor elpróbálom, és beidegződik.

Vágysz rá, hogy sokoldalú színész legyél?

A vágyakozás nem jellemző rám, de a „mi lett volna, ha?” gyakran felmerül bennem. Azt sem tudom elképzelni, hogy huszonhét estét játsszak egy hónapban. Most havi háromszor visszük a Kasimir és Karoline-t a Centrálban, és ezzel tökéletesen elvagyok.

Jól áll neked a színpad?

Most jól, de hálás szerepem van, mert Szemes Franzot, egy pitiáner bűnözőt játszom. Kb. azt, amit kinéznek belőlem. Valószínűleg ezért ugrottam be Alföldinek, de egyébként sem szívesen esnék ki abból, amit általában csinálok.

Miért nem?

Mert biztonságot ad. Ez a suttyó figura megvan bennem, szeretek bunkóskodni haveri körben. Ezt vászonra vinni ajándék.

Na jó, de nem zavar, hogy a rendezők meg sem próbálják kiaknázni a benned rejlő ambivalenciát? Hogy itt van egy öblös hangú, kopasz fickó, akit közben kenyérre lehet kenni?

Legalább lesz mit kiaknázni később. Az első negyven évben voltam bunkó, most pedig beleöregszem a kenyérre kenhető szerepkörbe.

Nincs bajod a suttyóskatulyával?

Nincs. Imádom. Ez egy talált szerep, csak le kellett hajolni érte. Ez következik a fizimiskámból is. Szeretem azért, ha kicsit variálhatok rajta, mint a Tóth Jánosban, ahol pszichológust játszottam, de nem egy visszahúzódó, esetlen formát, aki keresztbe tett lábbal ül a kanapén, hanem olyat, akin látszik, hogy átment rajta az élet.

Elfogadtad már, hogy színész vagy?

Nem. De addig jó, amíg nem fogadom el. Akkor azt hinném, kötelező csinálnom, és ami kötelező, azt nem csinálom szívesen.

Abban az értelemben kötelező, hogy a színészetből élsz.

Két vasat tartok a tűzbe, van, amikor a rendezés felé billen a mérleg, és van, amikor a színészet felé. Most újra felfedeztek színészként, de nem szorult háttérbe az előbbi munka sem, csak a sok színészi felkérés mellett nehezebb rá időt szakítani. Azért foglalkozom vele, az új kisfilmünket, az Ember a tűzbőlt most kezdjük fesztiválokra küldözgetni. Volt két nagyjátékfilmtervem is, de egyiket se támogatta a Filmalap. Az egyik a Savaria Expressz, ami a körmendi gyerekkorromról szól, a másik pedig egy több szálon futó vígjáték apukákról. A színészetet meghagynám a színészeknek, de ezeket a filmeket szeretném megvalósítani, mert úgy érzem, a rendezésben olyan vonalat képviselek, amit más nem nagyon.

Mit?

A független filmes hozzáállást. Semmink nem volt, csak egy videokameránk, amikor nekivágtunk Czomba Alberttel a filmezésnek, és így jutottunk el odáig, hogy Európai Filmdíjra jelölték a Falat.

Hogyan jelenik meg ez a független filmes attitűd a filmjeitekben?

Úgy, hogy kettőnkön kívül senki nem szól bele az alkotásba.

Valószínűleg azok is azt mondanák, hogy teljes alkotói szabadságot élveznek, akik 3-400 millióból forgatnak művészfilmeket.

Lehet, de az nem lenne igaz. A függetlenséghez kell a kis költségvetés. 400 milliónál már van producer, és ha van, akkor bele is szól az alkotásba. Ez így normális, de nem biztos, hogy ezt mindenki el tudja fogadni. Pláne, ha még a támogatási rendszerhez is alkalmazkodni kell.

Mégis pályáztál a Filmalaphoz.

Pályáztam, mert ha eljutok odáig, hogy megvalósul a filmem, akkor eldöntöm, hogy mi az, amit feladok az érdekében, és mi az, amit nem.

És mi az?

Ez sztorifüggő. Ahhoz biztosan ragaszkodnék, hogy a végeredmény az én elképzelésemet tükrözze, illetve hogy én rakjam össze a stábomat, mert nagy segítség, ha olyanokkal dolgozhatsz, akikkel már forgattál, és van köztetek egy jól működő munkakapcsolat.

Arra nem gondoltál, hogy…

…fessek, és akkor könnyebb dolgom lenne?

Inkább arra, hogy dobbantanod kellett volna Hollywoodba a Vörös veréb után, és a külföldi munkákból finanszírozni a rendezéseidet?

Enyhe túlzás, hogy dobbanthattam volna Hollywoodba, de valóban jött egy felkérés. Annyira hihetetlen volt, hogy először azt hittem, spam. Meghívtak egy castingra, és kérték, hogy otthon mondjam fel a szöveget – egy négyoldalas orosz dialógust. A filmben orosz biztonsági őrt játszottam, azt hitték, az vagyok. Mondjuk, a feleségem perfekt orosz, mert az édesanyja is orosz, de négy oldalt akkor se tudok megtanulni másnap reggelre. Megírtam nekik, hogy köszönöm szépen a lehetőséget, de magyar vagyok, nem orosz, ők pedig megköszönték az őszinteségemet, és mondták, ha lesz kelet-európai szerepük, szólnak.

Miért nem kértél pár nap haladékot, hogy bemagold a szöveget?

Megmondom őszintén, és ez lehet hülyén fog hangzani, de nem érdekel a világsztárság felé vezető színészi út. Egyszerűen nem hiszem el, hogy reális lenne. Engem egyetlen dolog motivál: az, hogy elmesélhessem a történeteimet. Magyar vagyok, magyarul tudok magyar közönséghez szólni. Családom van, azt sem engedhetem meg magamnak, hogy fél évre elmenjek forgatni a világ másik végére.

Milyen történeteket szeretnél elmesélni?

Van pár forgatókönyv a fiókban, amit bármikor meg tudnék csinálni.

És lesz valami belőlük?

Ha rajtam múlik, lesz. Addig hajtom őket, amíg meg nem valósulnak.

Leadfotó: Czirják Pál